Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 2. szám - Tankó Béla: A középiskolai filozófiai oktatás reformjáról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE ■17 hogy most, a lelki fejlődés természetes törvénye szerint, melyet alapos lélektani kutatások rég megállapítottak, csakhogy hamar elfeledjük a lázas beszámolóra sandító munkában, ki kell próbálnia erőit, ha igazán termelő erő az, — ezért van, hogy egyszerre a művészi, azaz, legtöbbször költői tevékenységgel, mint amelyben a legtisztábban és mintegy a legellenőrízhetőbben nyilatkozik meg az alkotó erő, —• egyszerre indul meg a fiúkban, már akiben van Valami mag, a leszámolás ezekkel a nagy kérdésekkel : mi a világ értelme, az élet célja, honnan jöttünk, hová megyünk, mi a a lélek, —■ mi az Isten? s keres rájuk választ kétféle utón : vagy a megtanult vagy legalább sejtett pozitív ismeretek összeszerkesztésével, egy mindent összefogó imago mundi megrajzolásával, vagy pedig úgy, hogy nekiadja magát a legmerészebb és magabízóbb metafizikai spekulációknak, ami szent előjoga az ifjúságnak, akár az egyén, akár a nemzetek életében, mint volt a görögnek, mert az első dolog : kérdezni mindent, hogy megtanulhassa, mit lehet értelmesen kérdezni. Nem ismernők-e föl ebben a metafizika két típusát is? Az egyik azzal felel azokra a kérdésekre, hogy mi a világ lényege stb., hogy valahol egy rejtett zugban ott keresi azt az igazi valóságot a világ valamely objektív részében, a másik úgy, hogy a dolgok nyitját ott keresi, ahol Hegel szerint a görögök már meg is találták : az öntudatos szellemben, amelyből a megértés fakad, — ez az út visz Sokratestől Augustinuson s a Descartes megvillanásán : a cogito ergo sum-on át Leibnizig és Kantig, nem nagy dolog-e, hogy hozzáértő szem mindezek kibontakozását maga előtt láthatja a középiskolai diákokban? S nem éppen olyan nagy parancs is, segíteni ebben a kibontakozásban? Ez az alapvető bizonyosság és kényszerítő erő, amely nem enged egy kézlegyintéssel átsiklanunk a tétel fölött, hogy a középiskolában meg lehet, mert meg kell törni azt a vétkes kört, melynek igézetében szenved ma az egész tudományos nevelés, amire a középiskola mégis elsősorban van szánva. Ez a tény a tanulók igénye és joga ahhoz, hogy az értelmi ösztön legmagasabb igényeit is kielégítse az iskola, amelynek kifejezett célja éppen az, hogy betetőzze a nyolcéves munkát, — s ki hinné el, hogy ma ezt csakugyan meg is teszi az iskola? Hogy egy csonka esztendő izgató sietőségében, heti két órán át akármilyen lelkes tanár tehet valamit, ami komoly, lelki nyereség számba mehet? S van még egy apagogikus, vagy ha úgy tetszik, negatív érv e pozitív mellett: két hónappal az érettségi vizsga után szabadon belevághat az egyetemi polgár a filozófia éppen szeme elé akadó részletébe, akár fejest ugorhatik belé, — az, akit két hónappal azelőtt úgy féltettek a filozófiától, hogy valami szerény kis filoz. anyagot csak szörnyen felhígítva mertek elébetenni, nehogy megártson gyenge szervezetének — következetesség ez? Nem elbújás a középiskola kötelessége elől? Nem nyugodt továbbvonása a vétkes körnek, melyből mennyi kimondhatatlan kár származik, az elmaradt nyereség módján, mert amikor egy egyszerű kézvonással lehetett volna, senki se adta meg a fiúknak a segítséget, hogy végre értelmét
