Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Papp István: A nyelvtisztító mozgalom és az iskola
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 375 szólásgyüjteményünket. Pedig évről-évre kellene gyarapítani az egyszer — leghelyesebben talán épp a negyedik osztályban — megalapozott kincsestárat. Arany Toldija után be kellene vonni Aranynak többi munkáit, amelyek mind egy-egy kiaknázhatatlan kincsesbánya ebben a tekintetben is. Aztán ott van Petőfi, Jókai, Gárdonyi és mások. Oly kincset gyüjthetne magának a középiskolai ifjú ilyen módon, amely kedves emlék és hasznos útitárs gyanánt végigkísérné öt életének minden későbbi szakaszán. Kezdetben minden egyes szólást az iskolában közösen kellene megkerestetni és kijegyeztetni, később otthoni feldolgozásnak lehetne helyt adni. Az anyagelrendezés legegyszerűbb, de legkevésbbé hasznos módja az, hogy írók, illetőleg müveik szerint az előfordulás sorrendjében jegyezzük ki a szólásokat, minden egyes szólást külön sorba kezdve. Ennél körülményesebb, de célravezetőbb az, amikor a szólások legjellegzetesebb szavainak betűrendjében igyekszünk azokat egy betűrenddel előre ellátott füzetbe bevezetni. A harmadik mód volna a legkörülményesebb, de egyúttal a legtöbb hasznot ígérő : külön, egyforma cédulára írunk minden előforduló szólást, alájegyezve az író nevét, esetleg a mű címét is ; aztán ezeket a cédulákat az előbb említett elv szerint betűrendbe állítjuk. Így minden újabb adalék besorozása alkalmával egy csomó régi feljegyzést leszünk kénytelenek átnézni, úgyhogy folyton ismételgetjük régi kijegyzéseinket. Az iskolai idegen nyelvek oktatása egyesek szerint a magyaros nyelvérzék megbénítására vezet. Lehet, hogy az olyan idegennyelvi tanítás, amelyik öncélt lát az idegen nyelvben s nem a sajátos magyar szellemiség szolgálatába szegődik maga is, valóban kerékkötője minden iskolai nyelvtisztasági megmozdulásnak. Ámde ma már minden felelős iskolai tényező tudatában van annak az elvnek, hogy egy idegen nyelvet sem önmagáért, nem a magyarság rovására, hanem ellenkezőleg, a magyar nemzeti gondolat nagyobb kiteljesedésére tanítunk az iskolában. Ha az idegen nyelvtanításnak ezt a nemzetnevelő létjogát tekintjük és tartjuk szem előtt, lehetetlen, hogy a latin, német, francia stb. nyelvi órák is ne a magyar gondolatot és annak testet öltött formáját, a magyar szót szolgálják. Már a német nyelvtanítás legalsó fokán azt szoktam csinálni, hogy a német mondatot tudatosítom először teljesen szószerint való fordítással, de sohasem mulasztom el a jó magyar kifejezésmódot is megkerestetni az osztállyal. Később a szószerint való fordítás folyton veszít jelentőségéből és súlyából, amennyiben a nyelvtani ismeretek feleslegessé teszik például a birtokviszony németes sorrendjének magyar szavakkal való visszaadását. A felső osztályokban próbálkoztam azzal, hogy a német és a megfelelő magyar szólásokat rendszeresen jegyeztettem a tanulókkal. Szövegolvasás és fordítás kapcsán sok németes szólásra bukkantunk. Szószerint is lefordítottuk őket, de aztán nyomban keresni kezdte az osztály a megfelelő magyaros kifejezést. A legjobb, legtalálóbb értelmezésben megállapodtunk s az erre a célra tartott füzetbe bejegyeztük. A következő órán ezeket
