Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Papp István: A nyelvtisztító mozgalom és az iskola
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 373 mindenütt betolakodhattak a művelt köznyelvbe. De, hogy ilyen tömegben és ennyi szemérmetlenséggel merészkedjenek napfényre ezek a legtöbbször idegenből jött, bűntanyákon született léha kifejezések, azt éppen csak most tapasztaljuk. Sajnálatosan kell megállapítanunk, hogy a csibésznyelv kifejezései már az iskolás gyerekek beszédét is kezdi megrontani, s itt az ideje, hogy komoly harcot indítsunk ellenük, mert nyelvünk romlása, legsajnálatosabb irányban való fertőződése ezeken az ereken történik. Ott vannak végül a szorosabb értelemben vett idegen, németes, latinos stb. szók és szófűzések. Ezeket következetesen kell gyomlálnunk, irtanunk ifjaink beszédéből és Írásából. Amint előfordul egy idegenszerű kifejezés a tanuló beszédében vagy írásában, tegyük azt közös megbeszélés tárgyává. Igyekezzünk igazi értelmét tisztázni s pontos és magyaros megfelelőjét megkerestetni. Ügyelnünk kell természetesen arra, hogy ilyenfajta kitérésekkel a felelőt az összefüggésből ki ne zökkentsük, az egyszer már tisztázott idegenszerűségeket tehát csak közbevetőleg helyesbítsük. Ha újabb, külön még nem tárgyalt magyartalanságok kerülnének elő a felelő előadása közben, akkor legjobb, ha ezeket feljegyezzük magunknak, a felelés után letárgyaljuk s megmagyarosítjuk őket az osztály közös munkájával, majd a tiltott kifejezések közé iktatjuk. Mind a példaadó, mind a tiltó rendelkezések hatásának titka attól függ, hogy sikerül-e és mennyiben sikerül egy-egy iskola tanári testületének nyelvhelyességi felfogásában és gyakorlatában a megfelelő egyöntetűséget elérni. Mi haszna volna minden fáradozásnak, ha a tanárok elméleti utasításai és a saját nyelvi gyakorlatuk homlok- egyenest ellenkeznének egymással? Nemcsak zavart keltene-e a tanulók lelkében, ha az egyik tanár tanítása és példája tisztára megcáfolná a másik tanár törekvéseit? Az iskola nyelvhelyességi mozgalmának alapja és kiindulópontja nem lehet más, mint közös nevezőre hozni a tanárok sokféle nyelvhelyességi felfogását és minden valamirevaló esetben közös elvi döntést hozni, amelyhez aztán a testületnek minden tagja ragaszkodjék. Egészen természetes, hogy a tanárok közt sokszor igen éles ellentétek és nagy különbözőségek vannak az egyes nyelvtisztasági kérdésekben. Ez nem is lehet másképpen oly bonyolult kérdéscsomóval szemben, mint a nyelvhelyesség. Az egyik tanár nehezen fog felhagyni azokkal az idegen szakkifejezésekkel, amelyekben hosszú évek tanulmányai folyamán megszokta a tudományos fogalmak vagy jelenségek egyértelmű, világos rögzítését látni. A másiknál az idegen nyelvekkel való köteles foglalkozás lazítgatja napról-napra magyar nyelvérzékének szilárdságát és biztosságát. A harmadik épp a szakszerűség mezébe burkolózva lassanként elveszti látó érzékét olyan — szerinte — külsőleges dolgok iránt, amilyen a nyelvhelyesség. S aztán hány meg hány eset van, amelyekben a legbuzgóbb nyelvtisztogatók sem egyek? Az egyik borzalmas hibát lát ott, ahol a másik nyelvérzéke semmi megbotrán- koztatót nem bír felfedezni. S jelentsük ki mindjárt, hogy felfogásunk
