Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Mohr Győző: Tájköltészet az iskolában
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 365 mékekre különösebb figyelemmel lettek volna, és azóta bőven hoztak volna úgy nyelvi, mint tartalmi tekintetben tanulságos, lehetőleg csonkítlan szemelvényeket. Még mindig a szinte szadisztikus Szürke ló fiánál tartunk az olvasókönyvekben, még mindig fölényes mosoly kíséretében olvassuk fel a Hírős aafődi városról szóló költeményt, mint egyedüli konkrétebb ismert tájköltészeti terméket. Pedig mennyi gyönyörű mesevirág nyílik úton-útfélen, mily szívet-lelket gyönyörködtető munka csodás csokorba gyűjteni, csoportosítani, akár Linné szerint is a szabad természet színes mosolyát és iskolába vinni. Ott megtanítani minden gyermeket az áhítatos olvasásra, utánagügyögésre és műélvezetre és arra a bámulatra, amit ama bölcs Szilveszter Erdős János érzett, mondván : a virágénekekben csodálhatja minden magyar nép éles elméjét a lelésben, amely nem egyéb, mint a magyar poézis. Erre a szilveszteri meglátásra vezessen az iskola. Vezessen !... Vezetett eddig? Ezután vezessen ! Először is egy tájszólásos antológiára volna szükség, amit egy néprajzkutató, meg egy gyakorló oktató állítana össze : a) tájszólások szerint, b) műfajok szerint. Amolyan műfaj csoportosításfélét előbb közöltem már az indításnál. Ezt az antológiát elemivel, sőt akár óvodában is kiszámolókkal, játékos versekkel lehetne elkezdeni, onnan a középiskolába átvezetni osztályonként fokozódó szintézissel és analízissel az érettségiig, ahol azután az ilyen szokványos kérdések : Népies elem Petőfi stb. költészetében. A nép világnézete költeményeiben, közmondásaiban, stb. A nép igazságérzete stb. A költői igazságszolgáltatás a népköltészetben stb. Magyar nemzet versmértékeinek fejlődése stb., stb. igazi átérzésről, ama nevezetes sokat hangoztatott, de fogyatékosán szolgált appercepcióról tehetnek tanúbizonyságot. És ami még fontosabb : magukba szívják azt a szivárványos népszellemet, mely a tájköltészetben éppen oly közvetlenül nyilatkozik meg, mint a táji dalok zenéjében, vagy a nép táji díszítésében, hímzésében, színezésében. A Nemzeti Színház előtt kirakodó matyóasszonyok varrottasait ámulva nézzük, és méltán csodáljuk a formálás biztosságát a rajzban, a pazar színezést. És verseik meg más költői termékeikről mit sem tud a tőlük csak tíz mérföldnyire lakó iskolázott magyar sem. Gondolom senki sincs, aki ezt hiánynak nem minősítené az iskolai léleknevelésben. És ki állíthatná azt, hogy a népművészet és az iskola ellentétben áll egymással? Szerencsésebb helyzetet el sem tudok képzelni, mint a debreceni, szegedi, miskolci, egri, gyöngyösi, körösi, kecskeméti, pécsi, zalaegerszegi stb. iskolákét, ahol csak a város határába kell vezetni az osztályokat és úgy hallják az eredeti tájszólásos költői tefmékeket: játék, találós kérdések, közmondások, jelenetek, nótákban, akár a pacsirta dalát a tiszta levegőjű mezőn. Vájjon megtörténik-e ez?
