Protestáns Tanügyi Szemle, 1934

1934 / 9-10. szám - Rezessy Zoltán: Hitoktatás és vallásos nevelés

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE

361

tabban, hogy a vallástanár kinél mennyit ért már el a Krisztushoz vezető munkájával lényegileg, s kinél mi és mennyi a tennivalója.

b) Az órát ossza két kb. egyenlő részre, s az első felében mindig egy egész tanévre kitűzött szakaszt (pl. Hegyibeszéd, Példázatok, Csodák, János ev.) folytatólagosan közösen olvassanak és beszéljenek meg. A tanár itt is csak vezesse a közös beszélgetést, amelynek természetesen itt is mindig egy-egy bibliai szakasz medrében kell lefolynia. Az óra második felében egyrészt a tanulók jöjjenek elő az ő kicsiny (de nekik igen nagy) életproblémáikkal, kérdéseikkel, kételyeikkel, másrészt a tanár azon bajokkal, hiányosságokkal, esetleg dicsérettel, melyeket spirituális munkája közben megállapított, s mindezeket tárgyalják meg közösen az evangélium világossága mellett. Az óra első felében nyert evangéliumi kincseket értékesítsük itt az élet gyakorlatában. A tanulók őszintesége és nyíltsága lesz itt a vallástanár munkájának legméltóbb jutalma.

c) Az órát kezdjük, végezzük s elevenítsük általában minél több chorálvers eléneklésével.

III. Ifjúsági istentisztelet minél több liturgikus elemmel s cca 15 perces szemléltető képekkel telt prédikációval. Erre a tanári karral az élén csoportosan vonul az ifjúság, s benne mindegyik személyesen aktíve vesz részt (imádkozik, énekel, figyeli a prédikációt). Hogy erre a vallástanár különösen nagy gondot fordítson, fontos azért, mert ezzel neveli rá növendékét az istentisztelet autonóm megszerelésére és rendszeres látogatására (a tanuló kiskorú akarata ellenére is). Jó, ha néhány bibliaórán külön beszélgetnek az istentisztelet egyes alkotóelemeiről s arról, hogy mindenkinek külön-külön hogy kell azokban résztvenni, hogy valójában vonzó s értéketadó élménnyé váljék az, mely így az iskolai évek után, a Krisztusban nagykorú számára már nem nyűg, hanem eleven erőforrássá válik. Ha így neveltünk volna, nem lenne oly sok szalon-templomlátogatónk (vagy még az sem) s éppenséggel a középosztályban.

IV. Úrvacsoravétel. A valláspedagógiai célzat elsősorban szükségessé teszi, hogy intézményesen gondoskodjunk a tanulók s tanárok közös s kötelező úrvacsoravételéről, melyet természetesen a vallástanár szolgáltat ki. Egyébként ez, mint az együttmunkálko- dók úrvacsorái közössége, keresztyén pasztorális szempontból is értékes, de buzdítsuk állandóan növendékeinket arra is, hogy magukban, vagy hozzátartozóikkal is önállóan minél többször vegyenek úrvacsorát, s ezt ellenőrizzük is, nehogy az iskolai közösség megszűnte után az úrvacsorái közösség is megszűnt legyen.

Az iskolai úrvacsoravételnél tartsuk szem előtt a következőket:

a) tartsunk legalább háromszor egy évben: a tanév elején, búsvét előtt, a tanév végén ;

b) tartsunk két vagy legalább egynapos előkészületet (iskolai szünettel egybekötve), mikor is pl. délelőtt három, délután két órai bűnbánó közösségbe gyülekezzünk egy-egy előadó és vezető közreműködésével. Itt is jó, ha a kisebbeket s a nagyobbakat ketté-