Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Rezessy Zoltán: Hitoktatás és vallásos nevelés
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 359 mégegyszer közösen feldolgozzuk úgy, hogy a tanár a lecke gondolati vezérfonalát szem előtt tartva kérdéseket tesz fel, s a tanulók jelentkeznek és felelnek. Ennek tulajdonképpen főcélja az, hogy ha a lecke multórai feldolgozásánál valami hiányosság lett volna, valami előttük homályos vagy érthetetlen maradt, ezt a tanár kikorrigálja, s így teljesen előkészítse a következő folyamatos felelést — mert, hogy ki az, aki nem készült esetleg, ezen eljárásnál már az ötödik percben meg lehet állapítani. Ekkor természetesen mindenki, kivétel nélkül felel ; b) a következő cca 10 percet viszont arra használjuk fel, hogy két- három tanulót egymásután hívom fel s most már folyékonyan mondatom el velük a leckét. Közben azért az egész osztály figyel, hogy ha megakadna a felelő, bárki folytathassa. (Mindig az egész osztályt foglalkoztatjuk, az egyedül felelőn keresztül is, s ez a harmadik módszeres alapelve a mai pedagógiának.) 3. A következő cca 5 perc az éneklésé és énektanulásé, az óra első s kétségtelenül a számonkérés hatása alatt kialakult némileg nyomasztó része elmúlt, s annál üdítőbben következik az óra II. bizonyságtevőbb s lelki élményekben általában gazdagabb fele, melyet bevezet az éneklés ; a) először, hogy valóban közvetlenebb s bizalmasabb közösségbe kerüljünk, egy szabadon választott chorálverset énekelnek, helyesebben énekelünk el (itt is mindig velük együtt). Ez igen nagy örömöt okoz nekik, s hamarosan mindegyiknek lesz egy-egy kedvenc chorálja, melyet igen nagy boldogsággal énekel el a kis közösséggel ; b) aztán új chorált tanulunk, mégpedig úgy, hogy röviden megismerkedünk eredetével, alaptónusával (pl. dicséret, böjti ének, stb.) - ez figyelmet és érdeklődést is kelt iránta, s aztán együtt a dallamot (mindig van egy-kettő, aki tudja), s otthon kívülről az első versszakot. Ezután térünk rá 4. az új anyag közlő jellegű feldolgozására (cca 20 percig). Ez amint már előbb említettem, semmikép, sem lesz most már a vallástanitásnál sem a tanárnak egy összefüggő előadása, amit a tanulók több-kevesebb megértéssel s ennek megfelelően több-kevesebb figyelmetlenséggel és unalommal hallgatnak (innen a fegyelmi esetek igen nagy százaléka). Még az egyetemen is szörnycolloquiumokat szül az ily pusztán passzív auditio-val átvett Studium, ha azt a szemináriumban conversative fel nem dolgozzák. A régi magyarázatból a tanár és tanulók közös munkája, mintegy beszélgetése lesz (hol a tanár kérdez, hol a tanulók — az utóbbiak különösen, ha valamit nem értenek, vagy ha valamire kíváncsiak, rendszerint ami következni szokott), mindez azonban természetesen úgy, hogy a feldolgozandó tanegység vezérfonalát a tanár itt is állandóan a kezében tartja, s kérdéseivel állandóan a kitűzött mederbe tereli az esetleg elkalandozó tanulókat. Higyjiik el, hogy a tanuló itt is minden osztály tananyagánál rendelkezik már egy pár tudásmorzsával, mellyel igen nagy örömmel kapcsolódik bele a közös munkába, vagy várja eddig tán homályos ismerete megvilágosítását — s végül az így részleteiben feldolgozott tanegységet összefoglalva, alig akad tanuló, ki a lecke lényeges tartalmával tisztában ne volna, s otthon már legfeljebb egy kis memorizáló munka vár rá. E mellett a tanulónak az az állandó tudata és érzése, hogy a közös munkában ő is állandóan résztvesz s annak gyümölcsét is élvezi, ez eljárásnak nagy etikus értéket is kölcsönöz. De nézzünk egy gyakorlati példát errenézve : pl. A 12 éves Jézus története a II. osztályban. A tanulók már a közlést megelőző tudásának a forrása az elemi iskolai tanulmányaik s a Szentírásolvasás. Tanár : Hallottak-e már róla, hány templomuk volt a zsidóknak? Diák, : — több jelentkező közül egy feleli : Csak egy. Tanár : Hol volt az, s az ország mely részében? Diák2 : Jeruzsálemben ; az ország alsóbb, déli részében. Tanár : Elmehetett tehát minden zsidó minden szombaton a templomba pl. olyan, aki igen-igen messze lakott tőle?
