Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Rezessy Zoltán: Hitoktatás és vallásos nevelés
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 357 elbeszélések, adatok, stb. szerepelnek, melyek morálisan nem definiálók, s az ilyenek, bár tudományos értékűek, mellőztetnek. Milyen tantárgynál s kinek a kezében van ilyenformán letéve annak a lehetősége a legközvetlenebbül, bogy a középiskolai nevelést az egyes növendékekben kitűzött céljához vezesse? — Nincs kétség, hogy a vallástannál s a vallástanár kezében, de annak az órának elsősorban nem vallás-/an-órának (a didaxis itt is csak eszköz, s mennyivel inkább, mint a világi tárgyaknál !), hanem vallás-nevelö-órának s a vallástanárnak nem hit oktatónak, hanem a keresztyén életre vezérlő, azúr Jézus Krisztus példáját maga előtt látó keresztyén vallásos életre nevelő mester-nek kell lennie. Mivel a világi pedagógia által a középiskolai nevelés céljául kitűzött erkölcsi jellem csak a vallásos lelkűiét kifejlesztésén keresztül valósítható meg gyökeresen (az ú. n. autonom erkölcs gyakorlati képviselői tapasztalataim szerint is, noha öntudatlanul, öröklött vallásos értékekből táplálkoznak, mely típusok azonban, ha vallásos gyökeret nem vernek, egy-két generáción túl etikus adottságukat is elvesztik), a vallástanár, mint jó pedagógus előtt is világosan kell állnia annak az igazságnak, hogy az ő főfeladata nem a tantervileg kiszabott vallástani anyag többé-kevésbbé lelkiismeretes „leadása“ s többé-kevésbbé szigorú fonográfszerű számonkérése, hanem a vallásos müveltségadás mint eszköz jelhasználásával, a vallásos lelkidet reális kifejlesztése, a gyermek lelkének eleven bekapcsolása a krisztusi közösségbe s ezen viszony elevenségének ápolása, erősítése, szóval az igazi, az állandó táplálékkal rendelkező valláserkölcsi jellem kiképzése. —- Hogy ezt elérjük, a középiskolai vallásos műveltség nyújtása csak eszköz épp annyira, mint ebből a szempontból eszköz a növendék kötelező templombajárása (csak fel kell erről világosítani), a bibliaóra, énektanulás, írásolvasás stb. De nézzük most már a következőkben mik azok a pozitív, gyakorlati formák, eljárásmódok s eszközök az előbbi elveknek megjelelő megújultságukban, melyeken keresztül a vallástanár e szent hivatását betöltheti : I. A vallására. Csak eggyé válik a sok nevelő forma közt, s egész szellemi síkja úgy tartalmilag, mint a formai, módszeres lefolyását tekintve egész más alakulatot nyer. Tartalma az eddigi racionális tanítás helyett, (mely már az ú. n. világi pedagógia követelményeit sem elégíti ki) a vallástanár valláserkölcsi nevelőmunkája lesz, a tanítás csak eszköze s ennek itt fokozottan alapvető jeltétele mintegy lejolyásmedre a tanár bizonyságtevö viselkedése, amely egyébként is minden tevékenységében meg kell, hogy nyilatkozzék. Különös jelentőséget nyer itt ez azáltal, hogy a gyermeket csak az előtteálló személyes példa útján lehet meggyőzni arról, hogy valójában vannak s érvényesek oly igazságok, melyek az ő gondolkodó s túlhajtott kritikus képességét messze meghaladják, csak az egyedül idevezető utat, a bit útját nyissa meg erre a lelkében, de hogy erre lehetőség van, s hogy ez valójában megvalósítható, erre eleven j)éldának a vallástanára kell, hogy előtte álljon, mert máskép hogyan is vehetné koma-
