Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Rezessy Zoltán: Hitoktatás és vallásos nevelés
356 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE zött, minden ízében sajátunk, amelyet századokon át — sajnos ■—- túlságosan nagy véráldozatok árán szereztünk meg. Nevelésügyünk tehát csak ebben az irányban haladhat, amint azt äz új tanterv is céljául kitűzte. Csak nemzetünk történeti hagyománya adhatja meg azt az egységes nemzeti embertípust, amelynek elérésére törekedni kell, amely minden kilengéssel szemben az emberi szabadsággal együtt emberi méltóságunkat is eddig is biztosítottá, és ezután is biztosítani fogja. Ezen az összefogó törekvésen belül pedig a mi szűkebb körünk speciális feladatait csakis a magyarhoni evangélikus egyház erős tradíciói határozhatják meg. Idei közgyűlésünket azzal az óhajtással nyitom meg, vajha mentői sikeresebb lenne munkánk a nemzeti és egyházunk szűkebb hagyományainak következetes átszármaztatásában hazánk és egyházunk jövő boldogulása érdekében. Dr. Domanovszky Sándor. Hitoktatás és vallásos nevelés. Ha a mai neveléstudományt s az ifjabb pedagógiai nemzedék neveléstani praxisát egybevetjük a régebbivel, a mintegy tíz évvel előbbivel, melynek középiskolás korunkban mi is passzív alanyai voltunk, két összefoglalóan szembeötlő s jelentős különbséget állapíthatunk meg, s ez : a) a tanórán feldolgozandó anyag szemléltetésére való törekvés példák, demonstrálás, táblai rajz stb. révén úgy, hogy a tanuló számára a tananyag közlése elevenítő élmény gyanánt hat; b) a tanulók közös munkába való bevonása az újonnan közlendő tananyagnál, amely ennélfogva az eddigi egyoldalú tanári magyarázatból a tanár s a tanulók közös feldolgozó munkájává válik, tárgyi alapul felhasználván a tanulók előbb szerzett ismereteit, pl. a történelemnél az alsóosztályú magyar irodalom tanításával kapcsolatos történelmi tárgyú olvasmányokat, nyelveknél az anya s a már tanult nyelvek analógiáit, a reáliáknál a tapasztalati tudást stb. Ezen két inkább módszertani alapelven kívül van még egy sokkal alapvetőbb világnézeti igazság, mely mindegyre világosabban kezdi követelni érvényesülését, s mindegyre jobban érvényesül is úgy a modern elméleti, mint gyakorlati pedagógiában, hogy t. i. az erkölcsi (s mi tegyük hozzá itt, hogy valláserkölcsi, mert mást nem ismerünk) fellemnevelés nemcsak hogy felette áll a racionális tanításnak, oktatásnak, didaxis-nak, hanem ez az erkölcsi jellemképzés a neveléstudomány és praxis végcélja. Így bátran kimondhatjuk végső szentenciaként, hogy a középiskolában a tanítás, a didaxis az erkölcsi, helyesebben valláserkölcsi jellemképzés eszköze a mellett, hogy racionális előkészületet is nyújt a szakműveltség megszerzésére, amelynek azonban igazi alkalma az egyetemen, főiskolákon adódik. Ez az elv érvényesül már a középiskolai tananyag kiválasztásánál is, pl. az irodalmi, történelmi anyag összeállításánál csak oly
