Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 8. szám - S. Szabó József: A régi református iskolák belső életéből
336 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE ünnepség fénypontjai. Háromszáz esztendővel ezelőtt a protestáns városok népe éppenúgy izgult és mulatott az iskola udvarán rendezett Szent Gál-napi kakasviadalokon, mintahogy manapság tombol az izgatott közönség a különböző sportünnepélyeken, mécseseken és lóversenyeken. A dunáninneni református superintendentiá- ban az 1635. évi vecsei zsinaton törölték el a Szent Gál-napi ünnepségeket (Celebratio Galli abhinc penitus aboleatur). A református particulák hajdani kormányzásának szerveit és módozatait közelebbről nem ismerjük. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a kormányzás közös orgánuma, az egyházi konzisztórium volt, melyben az egyház és város elöljárói, kik az egyvallású városokban — s ilyen a református községek nagy többsége — ugyanazok voltak, s együttesen foglaltak helyet. A rektor legközvetlenebb felsőbbsége — mint már említettük — az egyház lelkipásztora. Legrégibb egyházi kánonaink (a debreceni Canones Maiores (1567) és a hercegszőllősi Articuli Consensus Christianarum Ecclesiarum (1576) hangoztatták, hogy a rektorok a lelkipásztoroknak engedelmeskedjenek, de viszont azt is, hogy a lelkészek adják meg a rektoroknak a kellő tisztességet, melyet az egyházi rend és egyetértés követel, a szeretet és fegyelem pedig kölcsönösen megkíván. A particulák feletti főfelügyeletet az egyházmegye (dioecesis, senioratus) gyakorolta az ő esperese útján. Az egyházkerületek csak a XVIII. század végén ragadták magukhoz az iskolák feletti főfelügyelet és kormányzás jogát. Az esperes tudta és beleegyezése nélkül az iskolában semmi nagyobb dolog nem történhetett. Ő elnökölt az exameneken is. A rektoroknak és tanulóknak esperesi egyházlátogatások (canonica visitatio) alkalmával történő megvizsgálását már a debreceni nagyobb kánonok elrendelték. A szatmárnémeti nemzeti zsinat kánonai (Geleji—Katona-féle kánonok) lelkűkre kötötték a rektoroknak, hogy az egyházi kormányzás dolgaiba ne avatkozzanak, lelkészeiknek, espereseiknek serényen engedelmeskedjenek, a tiszta hittételeket a szentírásból és a kiváló orthodox doktorok műveiből tanítsák, s a vallásra vonatkozólag semmi új véleményt vagy szertartásokat ne vigyenek az iskolába. Valláserkölcsi és egyházi tekintetben nem is lehetett panasz a particulák tanítása ellen. A módszerben és rendszerben azonban kardinális hibák láthatók nemcsak a mai szemmel nézve, hanem az egykorú hírneves pedagógusok véleménye szerint is. A Sárospatakon négy évig (1650—1654) tanító Comenius kifogásolta az iskoláinkban rövid ideig tartó, ideiglenes rektorságot, melynélfogva a tanító- mesterek még az anyaintézetekben sem szentelték magukat a nevelő- oktatásnak, s mihelyt lehetett, igyekeztek otthagyni az iskolát. A rendszer is, a rektorok is pusztán jövedelmi forrásnak és átmeneti állásnak tekintették a rektóriát. Tanítói módszerről alig beszélhetünk, ez szinte egyénenként változott s jóformán próbálgatásokban merült ki. A módszer-, gyakorlat- és hivatásnélküli tanítás a tanulóknál érdektelenséget, tunyaságot eredményezett. Comenius a szülőket is vádolta, hogy lehetőleg elvonják gyermekeiket az iskolától és meg-
