Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 8. szám - S. Szabó József: A régi református iskolák belső életéből
334 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE életre, másfelől a főiskolára képezte ki a növendékeket. Több nagyobb községben az említett négy classison felül még kettőt létesítettek, ú. m. a poétái és rhetorikai osztályt. Ezzel teljessé lett a középiskola. A particulák rektorait a főiskolák rektorai választották ki a jelesebb deákok közül. Nem valami éretlen suhancok voltak, hanem 5—9 főiskolai évet végzett, 24—30 év-körüli, sőt nem ritka esetben még magasabb életkorú, meglett ifjak, mert hisz akkor, sőt még századok múlva is, 40 év körüli emberek is találkoztak a főiskolák tanulói között. Nem siettek az iskolák elvégzésével, mint most. Bessenyei György Holmi c. könyvében még a XVIII. században is ilyen képet fest a pataki főiskola növendékeiről : „A gyermekeket (elemi és gimn. tanulók) veheted 7, 8, 9 esztendőnél kezdve 17-ig, 20-ig, a deákoknál (akadémisták) idejeket 17 esztendőtől fogva számlálhatod húszig, harmincig, negyvenig.“ A rektorság megtisztelő kitüntetés volt, főként a gimnáziumi rektorság, melyet tudással, lelki- ismeretes kötelességteljesítéssel kellett kiérdemelni és betölteni. A főiskolai tanulók színe-java ment tehát a rektóriákra s úgy tekintették azokat, mint jutalmazásokat (academica promotio). A legtöbb rektor nem is lelkipásztori állást keresett a rektorság után, hanem előbb bejárt egy-két, sőt több külföldi, leginkább német, svájci és holland egyetemet s így gyarapította tovább tudományát. A rek- tóriák lépcsők voltak a szegény deákok számára, hogy ott pénzt szerezve, a külföldi egyetemekre mehessenek. Ez az egyetemre-járás (salutatio, peregrinatio) a magyar református deák álma és vágya. Ezzel tartottak lépést a magyar református lelkészek és tanárok a művelt külföld tudományos előhaladásával. Eleinte a rektorok tiszte egy, majd a XVII. század elejétől kezdve kettő, de néha három évig is tartott. Az 1606-i szatmári zsinat és az 1629-i pestmegyei kánonok kétévi rektorságot szabtak meg. A rektorok az iskolában kaptak lakást, élelmet pedig általában a lelkészek asztalánál. Ezt még a kath. korból vette át s tartotta fenn, kánonilag megerősítve, a reformáció. Ez a rektorokat alárendelt helyzetbe juttatta, aminthogy egyéb tekintetben is a lelkipásztoroktól függőitek, de viszont ők is a kosztot illető igényes követeléseikkel sok kellemetlenséget okoztak a lelkészeknek. A perpatvar következtében olykor zsinatoknak kellett megszabni a rektorok kosztját. Mindamellett több mint két századon át fennállott ez a szokás. Ennek ellenében a prédikátorok segítségére az ú. n. hóra canonicá-kon lelkészi szolgálatot tartoztak végezni a rektorok. A hóra canonicák kezdetben, a háromnapos nagy ünnepek miatt is, míg a legatio el nem terjedt, meglehetős nagy számmal voltak. Több községben coquia vagy sor- kosztolás útján élelmezték a rektorokat. Néhol az ellátásnak egészen különleges módját találjuk. így pl. Cegléden a városi konyhán kapott élelmet a rektor. Ezt a konyhát a török uralom alatt a portyázó katonák és a városházán szolgálatot teljesítő esküdtek és más alkalmazottak ellátására a szükség hozta létre. Ide került a rektor is. A városi konyha a XVIII. század közepéig fennállott.
