Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 8. szám - S. Szabó József: A régi református iskolák belső életéből
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 333 hogy az iskolák népessége a rektor ügyességétől függ, melyből aztán sok mindenféle élcet faragtak. Verselő rektorok maguk készítették a Gergelyiádákat, melyekből több maradt korunkig. A Gergelyjárás a reformátusoknál egész a XIX. század közepéig felmaradt. Ekkor gyűjtötték össze a rektornak szánt természetbeli és pénzadományokat is, melyek mintegy a tandíjat pótolták, mert a református iskolákban eleinte nem fizettek rendszeres tandíjat. A Gergely-nap táján toborzott, friss csemetéket Gergely katonáinak is nevezték s március végén plántálták az iskolába, mert akkor kezdődött az iskolai év, de éppen csak hogy bekukkantak az iskolába, mintegy szoktatásra, nemsokára szétszéledtek, mint segítők, a gazdaságban és kereskedésben. Elég nagyok voltak már a testi munkára, mert 7. évüknél előbb nem kezdték az iskolát, inkább 8—9 éves korukban. Az elemi iskolásokat jóformán csak a téli félévben, novembertől márciusig lehetett tanítani. A rendszertelen tanítást úgy itt, mint a felsőbb tagozatban nem kötötték sem osztályokhoz, sem évfolyamokhoz. Az ABC-t addig tanulta a gyerek (ABC-ista), amíg nem tudta, épígy a nyelvtani alapismereteket Donatus latin nyelvtana alapján (donatisták). Akkor még, sőt azután hosszú időn keresztül, az elemi iskolai tanulókat is bevezették a latin vagy deáknyelv rejtelmeibe. Ezeket a kezdő tanulókat a rektor felügyelete alatt a nagyobb deákok tanították. Leginkább diktálás vagy előmondás alapján történt az oktatás. Nagy számmal kerültek ki olyanok az iskolából, akik csak olvasni tanultak meg, de írni nem. A hitre és erkölcsre tartozó dolgokat lehetőleg versben tanították, mert ez könnyebben behatolt az emlékezetbe. A vallásos ismereteken kívül egy kicsit számolni is tanultak a növendékek a legelemibb módon. A nagyobb városi iskolákban a reformáció előtt azok a kisegítő, idősebb tanulók, akik az elemistákat oktatták, nem egyszer segédtanítókká (praeceptor) léptek elő. s mint ilyenek egyik helyről a másikra folyton vándoroltak. Ezektől a bolygós vándortanítóktól a református iskolák sem tudtak hosszú ideig megszabadulni. Ismerjük közülök pl. a XVI. század végéről Sartor (Szabó) Farkast, akit, mint famulusa, kísért mindenhová Szenczi Molnár Albert, ahogy Naplójában megírta. A középiskolai tagozat, a gimnázium (de csak később nevezték így) állott a grammatisták- vagy declinistákhó\, coniugistákból, etimolo- gistákbó\ és szintaxistákbó\. Ezeket már maga a rektor tanította, természetesen latin nyelven, mert ez volt az iskola, a tudomány nyelve. Ezen a reformáció sem változtatott, noha az istentiszteletből kiküszöbölte a latin nyelvet, de ha az iskolában is azt tette volna, kizárta volna magát a művelt, a tudományos világból. Akik a gim- náziális fokon az iskolában magyarul beszéltek (hungarizáltak), azokat keményen büntették. A rektoroknak nemcsak növendékeikkel, hanem zsinati rendelet szerint, még lelkészeikkel is mindig latinul kellett társalogni. A latin nyelvi stúdiumokon kívül a Heidelbergi Káté alapján tanították középfokon a hittant. A gimnázium egyfelől az
