Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 7. szám - Jákfai Gömbös Miklós: A névmagyarosításról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 2G9 mennyire szívben-lélekben magyar is, mégis csak kénytelen sokszor arra gondolni, hogy neki a neve révén a magyaron kívül köze van egy más fajtához is. Míg hogyha a névmagyarosítás megtörténik, a második, harmadik generáció már fajilag is tökéletesen magyarnak érzi magát és minden fenntartás, hátsó gondolat és kettős öntudat nélkül merül el a magyar faji közösségben. Hiszen lehet, sőt bizonyos, hogy a magyar nevű családok között is sok beszármazott van, de ezeknek a nevük folytán csak egy öntudatuk van: a magyar, és faji érzetüket semmiféle mellékkörülmény nem zavarja. Tehát a teljes, tökéletes nemzeti egység és egységes nemzeti öntudat kialakulásához feltétlen szükség van arra, hogy akik szívben- lélekben magyarnak érzik magukat, ne hurcolják az idegen leplet, hanem nevükben is fejezzék ki a magyarságukat. Elismerjük azt is, hogy nem kicsi, jelentéktelen dolog a névváltoztatás. Nem könnyű dolog megválni attól a névtől, amelybe bele- születtünk, amelyhez apáink, nagyapáink emléke fűződik. Divatból, érdekből, hóbortból ne is tegye senki ! De amikor érezzük azt, hogy ez az áldozat fenséges áldozat, hogy ezzel hálánkat rójjuk le az iránt a nemzet iránt, amely apáinkat befogadta, bennünket eltart és szeretettel keblére ölel; amikor tudjuk, hogy ezzel azt a nemzetet erősítjük, annak az életét hosszabbítjuk meg, melyhez kizárólag tartozni akarunk, akkor ez az áldozat könnyűvé, magasztossá, felemelővé válik. A névmagyarosító jutalma pedig az lesz, hogy ősatyjává válik egy törzsökös, szívben, lélekben és névben is magyar családnak. Szájjal, szóval sokszor hangoztatjuk, hogy nemzetünkért, magyarságunkért akár az életünket is feláldozzuk. Ehhez képest a névváltoztatás csak kicsi áldozat, de fenséges ajándék annak a nemzetnek a számára, amelyhez tartozunk. Talán jogosan vethetnék a szememre, hogy könnyű annak így beszélni, akinek magyar neve van, akinek nem kell áldozatot hoznia, tehát nem is mérheti meg az áldozat nagyságát. Azért egy olyan nagy magyart szólaltatok meg, akinek emléke bele van vésve a magyar szívekbe és szobra ott áll a magyar fővárosban, s aki kellő időben meghozta az általam kívánt áldozatot. Megszólaltatom a nagy Rákosi Jenőt, a magyar gazdatiszti család sarját, aki Kremser néven látta meg a napvilágot egy vasmegyei magyar faluban. Aid ha keményebben fog beszélni, mint én szóltam, neki joga van hozzá, mert birtokon belül beszélhet. Én csak azt jegyzem még meg, hogy mennyivel szegényebb volna a magyar kultúra, ha Rákosit Kremser, Petőfit Petrovics néven ismerte volna meg a világ ! Vagy mennyivel színtelenebb volna a magyar irodalom, ha a 48-—49-es szabadságharc hőskölteményét, a Korhadt fakereszteket s a pusztuló erdélyi magyarság halálsikoltását, Az elnémult harangokat nem Rákosi Viktor, hanem Kremser Viktor írta volna meg! De beszéljen Rákosi Jenő ! Az idézeteket A legnagyobb bolond című regényéből veszem. A szabadságharc után Csongor Béla össze-
