Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 6. szám - Nagy József: Beteg társadalom – beteg nevelés!
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 235 az út Pestről Debrecenbe s egy kerékpár megcsodálására félfalu összesereglett. Mindenhez értő, okos embereket akarunk ma nevelni; felvértezzük fiainkat az élet küzdelmeire a tudomány minden pajzsával, csak épp a lelki életüket hanyagoljuk el. A megértésre és belátásra appellálunk, pedig hát a gondolatok is csak annyiban mozgatják a világot, amennyiben érzelmekre támaszkodnak. Nem okos emberekre van szüksége elsősorban a társadalomnak, hanem jó emberekre. A népek vezetésére sokkal erőtlenebbeknek bizonyulnak a tiszta gondolatok, mint az érzelmek. Igaz viszont, hogy érzelmi gazdagsághoz sokkal körülményesebben juthatunk, mint értelmi belátáshoz. S talán ez lehet a magyarázata annak, hogy a mai rohanó, gépekkel dolgozó, agyon-intellektualizált ember gyorsabb sikerre vágyik a felvilágosítás munkájával, amelynek eredményében vakon hisz. Hiszen, ha ennek az álláspontnak volna igaza, akkor olyan államban, ahol nincs analfabéta és sok az egyetem- végzett polgár, aránytalanul sokkal kevesebb bűnözési esetnek kellene előfordulnia. Már pedig a statisztikai adatok mást mondanak. Nyilvánvaló tehát az eddigiekből, hogy az értelmi és érzelmi nevelés nagy aránytalansága egyik főmagyarázata a mai nevelés legtöbb defektusának. Az észmunka értékeit azonban egyáltalában nem akarjuk kisebbíteni azzal, hogy az érzelmi élet kifínomításának fontosságát hangsúlyozzuk. Egyszerűen letagadhatatlan tény, hogy az érzelmi és akarati hatások háttérbe kerülésével jutott a mai nevelés zsákutcába. Érzik ezt napjaink nevelésújítói s éppen ezért kivétel nélkül mindegyikük vezérelve az érzelmi és akarati motívumok szóhozjuttatása. Maga a cserkészet is ezzel az elgondolással épít, s jelentősége abban a mértékben fog nőni, amilyen mértékben sikerül megteremtenie az érzelmi, értelmi és akarati hatások harmóniáját nevelési módszerében. A reformiskolák nagyon jellemzően mutatják az emberi ideálizmus és indusztriálizmus : a szépért és hasznosért folytatott örök küzdelem nagyszerű erőfeszítéseit. Érzik valamennyien, hogy az emberi lélek kívánalmai sok tekintetben kielégítetlenül maradnak a mai iskolában. Ez a magyarázata jórészt annak a sok, főként pedagógusoktól hangoztatott panasznak, hogy a mai ifjúságot nem érdekli semmi szép és nemes ; semmi emelkedettség benne, az iskolából kikerülők többnyire borzadva gondolnak vissza az iskolapadok közt töltött rabéletre, a szülői hála pedig ritka fehér holló. Bizony így van ez az utolsó szóig, de vajjoil várható-e más eredmény az ismert viszonyok közt? Hibáztatható-e a diák — a társadalom egy sejtje — olyan negatívumokért, amelyek az egész társadalom sajátos lelkibetegségei? Az egyén sokkal inkább áll minden korban a társadalom, mint az iskola nevelő hatása alatt, mert amaz sokkal állandóbb, sokoldalúbb és többféle tényező uralmát jelenti az egyénre nézve. A közszellem kialakulása azonban mégis csak függvénye az iskolákból kikerülő új nemzedék világnézetének, épp ezért nem mond2*
