Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 1. szám - Kónya József: Az irodalomtanítás perspektívája
PROTEST Á NS TANÜGYI SZEMLE 17 felelés. E tankönyvet tanár is, tanuló is szabhatja a maga egyéniségéhez és saját tapasztalata, ismerete alapján szabadabban mozoghat az irodalom gazdag mezején. Az azonban bizonyos, hogy a tanártól nagyobb munkát, több energiát igényel és bővebb irodalmi ismeretet kíván, mint a régi tankönyvek. Zsigmond Ferenc könyve lehető legjobb megoldása a Tanterv, a modern pedagógia és a mai irodalom- tudomány hármas szempontja összeegyeztetésének. És ha a régi irodalomtanítás a tankönyv jegyében folyt le, a Zsigmond Ferenc könyvével kezdődő irodalomtanítási korszakot a tanár és tanítvány közös munkája korszakának nevezhetjük. Zsigmond Ferenc is megjegyzi könyve II. kötetének előszavában, „hogy a jelenleg érvényben levő magyar irodalmi állami tanterv módosításra szorul“. Kívánja ezt az újabb irodalom megismertetésének szükségessége, vagy a hetedik osztály anyagának meg- szükítése, vagy az irodalom tanításának három évre kiterjesztése útján. Magam részéről nem vagyok híve a magyar irodalom tanítása három évre kinyujtásának. Szerintem ugyanis szükség van a stilisztikai, retorikai és poétikai ismeretek megszerzésére. A stilisztika és a poétika tanítása feltétlenül szükséges, csak a retorika fenntartása lehet problematikus. Ebből is meg kell ismerkedni azonban a szerkesztéstannal és a történetírással. Ezt el lehetne végezni egy félév alatt és a másik félévet (ha elosztva is vegyesen a szerkesztéstani és történeti anyaggal) magyar irodalmi és világirodalmi remekművek megismerésére lehetne fordítani. Két év alatt nem lehet elvégezni megfelelően a magyar irodalom anyagát, viszont nem vagyok híve a három évre való kiterjesztésének sem. Mi a teendő tehát? Az anyag rostálása, kevesbílése. Ezt természetesen a mai Tanterv alapján végrehajtani nem lehet. A Tantervben hangsúlyozott (az új Tanterv már csak a nyolcadik osztályban emeli ki) fejlődési mozzanatokra való kitekintést el kell ejteni. A fejlődés gondolatát az irodalomtanításba csak a XIX. század pozitivista pragmatizmusa vihette be, hogy az egyes müveket elsősorban mint az irodalomtörténet fejlődési mozzanatait, építőköveit tárgyalja. Bennem az irodalom felfogásáról az a gondolat él, amit Carlyle mond a történelemről, hogy az nem más, mint a nagy egyéniségek, a hősök története. Az irodalom is azon költő-héroszok munkásságának eredménye, akik valami nagyot, valami újat, addig nem hallottat hoztak. A hősöket pedig szemtől- szembe meg kell ismerni, mert máskülönben eposzi magaslatra helyezkednek előttünk és mint kőbe dermedt, szoborrá merevedett alakok, csak ijesztgetik a szemlélőt. (így merevedett szoborrá sok remekműve a magyar irodalomnak, pl. Kemény Zsigmond regényei. Mindenki dicsérte az iskolában betanult ítéletek alapján és éppen ezért, mert mindenki ennyire jól és ennyire, nagynak ismerte, nem akart közelebbről megismerkedni vele.) Az irodalomtörténetből még nagyobb selejtezést kell végezni, igazi nagy értékeinket kell elővenni és olvasni és az olvasottakat megfelelő módon megtárgyalni. Nemcsak otthon házi olvasmányként olvastatni, hanem az iskolá2
