Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 4. szám - Nagy Miklós: A tanár viselkedése az iskolán kívül
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 141 hetőleg igyekeztem is mindenkor a tanárok számára kereseti lehetőségeket teremteni. Meg kell azonban érteni, hogy a tanár számára ezeknek a lehetőségeknek van bizonyos etikai határa, s hogy ezek a lehetőségek nem minden tanár számára egyformák. Amennyire megengedhetetlennek tartom kosztostartással, saját intézetbeli növendékek magántanításával, ajándékok elfogadásával kényelmes, de nem egészen fair módon jövedelmünket szaporítani, éppen annyira igyekszem segíteni minden tanárnak, ha tisztességes munkájával bevételeit növelni akarja. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy feltámadjon bennünk az irigység, ha talán a modern nyelveket tudó, zeneértő vagy vivást tanító kollégánknak nagyobb a mellékkeresete, sőt egymás boldogulását minden rendelkezésünkre álló eszközzel elő kellene mozdítanunk. Mondanom sem kell, hogy tanárhoz legillőbb mellékjövedelemnek tartom azokat a csekély, de erkölcsi súlyukkal jelentékeny összegeket, amelyek folyóiratokban való munkálkodásért juthatnak a tanár kezeihez. Más kérdés aztán s jelenleg erre nem is akarok bővebben kitérni, hogy mellékfoglalkozásokkal magunkat túl ne terheljük, mert ilyen módon iskolai kötelességeink teljesítése elé emelünk magunknak gátakat. Már pedig a középiskolai tanár legelső és legfontosabb kötelessége, minden társadalmi szereplésen, sőt még a tudományos munkálkodáson is túl az, hogy mint tanár teljesítse 100%-ig kötelességét. A széthúzást előmozdító másik fontos tényező szellemi természetű. Következik a tanári lélek sajátos alkatából, amely állandó szaktudományos és intellektuális foglalkozás közben kicsit önhitté válik. A mi kultúránk keretei között, ahol talán a belső lelki élet kissé túlhangsúlyozott a külső, gyakorlati élettel szemben, jogosnak is látszik ez az önhittség, mert valóban egyik társadalmi osztályban sem találkozunk annyi, tudományos problémákkal szinte állandóan foglalkozó emberrel, mint éppen a tanárok között. Hivatásunk is kényszerit erre. Egyrészt ez a körülmény, másrészt az, hogy osztályainkban szinte abszolút tekintélyek vagyunk, idézi elő, hogy saját nézetünk és véleményünk helyessége felől túlságosan meg vagyunk győződve. Ez az oka a tanárok túlságos érzékeny kedésének, amely ellenkező vélemények hallattára képes felháborodni és megsértődni. Jó lenne ebben a vonatkozásban mindenkor szem előtt tartani, hogy ki-ki saját hite szerint üdvözül, s hogy az ellentétes vélemények jogosultsága éppen olyan erős, mint a saját magunké. Összefoglalva a tanártestület egységéről és egymásrautaltságáról mondottakat: lássuk be a régi mese igazságát az összefogott vesszőnyalábról, akkor nem lesz nehéz elnézni a másik hibáit, s nem lesz keserű a lemondás a közös érdekért egyéniségünk abszolút érvényesítéséről. Óvakodnunk kell azonban a másik túlzástól is, és nem szabad azt mondani, hogy elég nekem a kollégátus, a többi emberrel keveset törődök. Az ember társas lény, és az iskola sem lehet a társadalom
