Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 5. szám - Kerecsényi Dezső: Egy magyar dolgozat vallomásai
17b PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE de igen gyakran egy romantikus regény vagy dráma sokkal inkább hat ránk, mint egy modem naturalista regény. Ne tessék azt hinni, hogy mi csak léháskodni tudunk. Szeretünk fölényeskedni, fontoskodni. Jókai már nem annyira kedvelt, mint egykor. Az ifjúság jobban kedveli a modern írókat. . . .rendkívül cinikusok vagyunk és mindent kritizálunk. Viszont, ha egy könyvet olvasunk, annak állításait jóformán minden bírálás nélkül elfogadjuk. Mindent jobban akarunk tudni, mint mások, pedig tulajdonképpen semmit sem tudunk. Megtörténik a keserű csalódás, felismerjük tanárainkban az embert és nem tudjuk annyira értékelni, amennyit megérdemelne. Én úgy hiszem, hogy a kritika feltétlen szükséglete egy tizenhat éves ifjúnak, minél jobban tudja használni, annál többre megy az életben. ( A vallás.) Kétféle lelki küzdelmeim vannak, az egyik az, ami a vallásomból fakad, másik az, ami a világ mai helyzetéből fakad. . . .a történelem, természetrajz tanulása kapcsán, majd midőn Voltaire- ről, Rousseauról és a francia forradalomról olvastam, már nem tudtam ugyanúgy elfogadni a Bibliát, mint azelőtt. Az a kisgyermekes hit, mely eddig lelkünket egyensúlyban tartotta, eltűnik és meginog alattunk a talaj. Mindenben kételkedünk. . . Látom, hogy nem tudok felemelkedni az igazi keresztyén élet színvonalára, talán majd a későbbi évek folyamán.. . A vallást nem tudjuk sokan megérteni. Talán feltűnően sok közöttünk a magát vallás nélkülinek tartó. De ez szerintem önámítás és nagyképűség. Valószínűnek tartom, hogy ha az illetőknek felébred néha a lelkiismerete, keservesen megbánják hősködésüket és irigykedve nézik lelkileg kiegyensúlyozott társaikat. Ez a "bizonyos vallástalanság az öregebb ifjak hatása. . . (A nő.) Idáig játék közben egy-egy leányismerősünknek a haját meghúzogattuk, tetszett nekünk a védekezésük, sikításuk. Ma a fél világért sem tennénk meg, sőt ha ilyent látunk, ökölbe szorul a kezünk. A lányokat sem csupán játszótársnak tekintjük, hanem valami többnek. . . . érdekelnek a lányok, velük kapcsolatosan a zsúrok, tánciskolák. Ezek mind megzavarják lelki egyensúlyunkat, mert hiszen hirtelen lepnek el bennünket, mint az ár. Tanulás közben elémtárul a lánynak képe, csak őt láttam, másról nem is tudtam, míg álmaimból fel nem riadtam. (Vágy a nagy ember után.) Valami új, érdekes és nagy után vágyódunk. Egy új ideál kellene, ami szemünk előtt lebegjen és vezessen bennünket egy szellemileg tökéletesebb ember felé. Nekünk ahhoz, hogy kedvet kapjunk a becsületes munkára, hogy ambicionáljuk a számunkra mindent jelentő tanulást, egy példaadó, kiváló közéleti férfiú kell, aki ideálként lebegjen szemünk előtt. Olyan férfi kell nekünk, mint Mussolini vagy Hitler, aki nem hangoztatja folyton a jelen vigasztalanságát, hanem a múltra visszapillantva, a jövő munkása. Van ideálunk. Ez rendszerint olyan férfiú, amilyen mi sohasem lehetünk. Ügy nézünk rá, mint valami istenre. Csodáljuk és imádjuk. Néha azért kritikus szemmel is vizsgáljuk és figyeljük. Bizony szörnyen lesújtana minket akár egy kiábrándító szava vagy mozdulata.
