Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 4. szám - Gacsályi Sándor: Tanítsuk-e a második modern nyelvet
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 133 tiszteletünk mellett is megállapíthatjuk, hogy a magyar és német lélek között nagy különbségek vannak. Innen van az, hogy a magyar irodalomra minden távolság ellenére is nagyobb hatást gyakoroltak a franciák, mint a németek. Bessenyei és társai bár Bécsben éltek, mégis elsősorban francia hatás alá kerültek. Adynak, hogy önmagát megtalálja, meg kellett fordulni a Szajna partján, hogy csak a tulajdonképpeni magyar irodalomnak a kezdetét és ezidőszerint végét jelentő két nevet említsem meg. A második modern nyelv tanítása tehát nálunk az anélkül is igen erős germán hatás ellensúlyozása, kultúránk egyetemesebb, európaibb szellemű kifejlesztése végett elengedhetetlenül szükséges. A XIX. század folyamán a világ, de különösen Európa népeinek egymáshoz való viszonyában lényeges változások mentek végbe. A természettudományok fejlődése következtében előállott technikai vívmányok, mind jobban és jobban legyőzték a népeket elválasztó távolságokat. A vasút, autó, repülőgép, telefon, távíró, rádió olyan népeket hoztak egymással gyakori érintkezésbe, amelyek eddig alig hallottak valamit egymásról. Az anyagi és szellemi élet szálai Európa népeit mind szorosabban fűzik össze. E változásokkal parallel haladt és halad a népek gondolkodásmódjának lassú átalakulása. Amint idők folyamán a törzsi partikuláris szellem fölé emelkedett a nemzeti egység szelleme, ugyanúgy kezd lassanként kibontakozni, ma még természetesen igen bizonytalan körvonalakban, a nemzeti államok keretei fölött az európai népek közösségének gondolata (Páneurópa). Ez az átalakulás szükségszerűleg hozza magával, különösen a kis népeknél a főbb idegen nyelvek tanulását. És valóban sohasem volt az idegen nyelvek tanulása ilyen mérvű, mint napjainkban. Ezzel az átalakulással vetett számot gróf Klebelsberg, megboldogult közoktatásügyi miniszter, midőn a német mellé második modern nyelvként bevezette a reálgimnáziumokba a franciát, angolt, illetve olaszt. E soknyelvűséget sokat támadták, de őszintén szólva sohasem tudtam megérteni : miért, mert a francia és az angol a némettel minden tekintetben egyenrangú nyelv, az olasz pedig, ha most talán valamivel hátrább áll is, de fokozódó jelentősége és közelsége folytán megérdemelte azt az egypár iskolát, ahol helyet kapott. Az egyénre nézve talán nem szükséges három-négy idegen nyelv ismerete, de a nemzetre nézve csak előnyös lehet, ha fiai az egyoldalú német orientáció helyett a többi nagy európai nép műveltségével is megismerkednek. Nem tudom mi kifogásolni való lehet ezen? Mert a szülők esetleges helyváltoztatásából származó némi kellemetlenség, ami legfeljebb a tanulók egy félszázalékát érinti, mégsem lehet komoly ellenérv. Franciaországban egy és ugyanazon iskolában találjuk meg e soknyelvűséget, ahol a tanulók az angol és német közül tetszés szerint választják ki az első modern nyelvet, a második modern nyelvet pedig még több nyelv közül választhatják ki. Ez a rendszer, amely nálunk elsősorban finánciális okokból nem
