Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 4. szám - Gacsályi Sándor: Tanítsuk-e a második modern nyelvet
132 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE az sem lehet kétséges, hogy ez az irodalmi műveltség és ízlés, ha két nép szellemi életének megismeréséből szűrődött le, kevésbbé lesz egyoldalú, mintha ésak egy nép irodalmának köszönhetjük azt. Minket magyarokat történelmi múltúnk s földrajzi helyzetünk erősen a németség érdek- és kultúrszférájához fűz s ezért a német nyelv ismerete nálunk minden más idegen nyelvénél fontosabb. Ez vitás alig lehet. De éppen ez az egyoldalúság igen nagy veszélyt rejt magában. Ha szellemi életünk továbbra is kizárólag a német kultúra járszalagján fejlődik, úgy valóban igaza lehet ellenségeinknek, akik azt állítják, hogy a magyar kultúra tulajdonképpen csak pseudo-germán kultúra.2 Nagy József példáúl a magyar filozófiai irodalomról, minden elismerése ellenére is, mint a német kultúrkör egyik szeletéről tesz említést.3 A világháború egyetlen előnye reánk nézve nemzeti függetlenségünk visszaszerzése volt s most kulturális szempontból éppen ezt a függetlenséget veszélyeztetnénk, ha kizárólag a német kultúra uszályába kapaszkodnánk. S mindezt éppen akkor akarjuk tenni, amikor ezt egy nép sem teszi, még a némettel legszorosabb kapcsolatban álló északi germán népek sem. Felesleges és meddő dolog volna azon vitatkozni, hogy vájjon a német, francia, vagy angol kultúra magasabb rendű-e? Minket csak az érdekel, hogy a mi szellemi énünk kifejlődését melyik segíti inkább elő. Azt azonban semmi sem bizonyítja, hogy a német kultúra, minden kiválósága mellett is, a legalkalmasabb volna erre. Már Riedl észrevette — úgy emlékszem, ő volt az, — hogy valami baj van nálunk a német műveltséggel s mintha annak a lényege, a mélység lemaradna a vámon. Zolnai Béla pedig egyenesen azt állítja, hogy „mély érzésbeli“, sőt .világnézeti* rokonság van a francia és magyar között; hogy a magyar közvetlenség közelebb áll a francia temperamentumhoz, mint a német merevebb diszciplínájához ; hogy a francia színdarab hamarabb lesz népszerű, mint a német...“4 Azt minden elfogultság és értékelő szándék nélkül megállapíthatjuk, hogy a szép formát kedvelő, (szép beszéd, díszmagyar) változó hangulatú (szalmaláng), absztrakt gondolkodástól idegenkedő s az igazságot inkább intuitív megvillanásaiban fölfogó magyar lélek igen távol áll a nyugodt, kitartó, a legapróbb részletekben elmerülő, absztrakcióra erősen hajló német lélektől, amelyet inkább a gondolat maga, mint annak a formája érdekel; éppen ezért a német az írásművészének, a szép forma s az elegáncia mesterének nem igen mondható. Ha nem is valljuk Szabó Dezső nézetét, amely szerint „A német irodalom egy-két dolgát kivéve másodrendű, nem egyetemes értékű irodalom. Egy törzs lélek zárt világát s bizar ormos- ságait adja“,5 azt azonban a német műveltség iránt érzett őszinte 2 N. Jorga : La Roumanie pittoresque. Paris. 1924 p. 195. 3 Nagy József: A filozófia története. Budapest, 1921. 308 1. 4 Zolnai Béla : A francia bálvány. Társadalomtudomány 1930 1 —3 sz. 174 1. 5 Szabó Dezső : A magyar protestántizmus problémái Budapest, 50 1.
