Protestáns Tanügyi Szemle, 1933

1933 / 4. szám - Gacsályi Sándor: Tanítsuk-e a második modern nyelvet

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 129 hasonlatban, de azt hiszem, a lényeget illetőleg mégis igazam van, azaz a jó és rossz tanulók közötti távolság állandó növekedése mellett az egész osztály haladási tempója annál inkább csökken, minél jobban megközelítjük a középiskolai tanítási adottságok mellett el­érhető tudáshatárt. Olyasvalami ez, mint egy rugó kihúzása, minél közelebb jutunk ahhoz a határhoz, ameddig a rugó kihúzható, annál nehezebb annak a húzása. A negyedik év végén már az volt az impresszióm, hogy akármeddig tanítanám is tanítványaimat az adott körülmények között, az osztály zömének átlagos eredménye lényegesen nem lenne nagyobb. A tanulók tehetségtelenebb része már a hetedikben, sőt a kivételesen tehetségtelenek már a hatodik­ban elérik tudásuk maximumát s ettől kezdve bukdácsolások és javít­gatások között, a tanári kegyelemtől segítve, anélkül kerülnek ki az iskola kapuján, hogy tudásuk — az egyes osztályoknak meg­felelő anyagváltozástól eltekintve — mennyiségileg lényegesen gyarapodna. Több ízben tették már azt a megfigyelést, hogy a leánygimnáziu­mok négy év alatt a latinból ugyanannyi, vagy majdnem ugyan­annyi eredményt mutatnak fel, mint a fiúgimnáziumok nyolc év alatt, ami azt látszik bizonyítani, hogy az elérhető tudáshatár meg­közelítéséhez kellő óraszám mellett nem feltétlenül szükséges nyolc év. Hasonló eredményre jutnánk, ha megkísérelnénk egy VIII. o. reálgimnáziumi tanuló tudásának a három tanult nyelvből való összehasonlítását, amit egy és ugyanazon szövegnek mind a három nyelven való olvastatásával lehetne megkísérelni, mondjuk Tacitus eredetiben, német és francia, illetve angol fordításban való olvas­tatásával. Bár az ilyen kísérletnél a modern-szakosok némi előny­ben lennének, mégis alkalmas lenne ez arra, hogy a tanulók tudását illetőleg tájékozódást nyújtson. Egy ilyen kísérletnél, amelyet egyik latin-szakos kollégám jelen­létében a múlt évben tettem, azt tapasztaltam, hogy tanulóink szó­kincse a négy éven át tanult franciából egy cseppet sem kevesebb, fordítási készségük pedig, hogy beszédkészségről egyáltalán ne is szóljunk, nagyobb, mint a latinból, ami természetesen részben a modern nyelvek könnyebb szerkezetéből is magyarázható. Ugyan­ekkor megkérdeztem növendékeimtől, hogy melyik nyelvben érzik legerősebbnek magukat. A tanulók a feleletet titkos szavazás útján adták meg s ennek eredménye a következő volt: 26 tanuló szava­zott a németre, 23 a franciára s a latinra egy sem esett. Ez az ered­mény, ha nem is mondható abszolút megbízhatónak, mindenesetre figyelemreméltó, mert újból azt látszik bizonyítani, hogy ha a felső négy-öt osztályban kellő óraszámban tanítunk egy nyelvet, meg­közelítjük azt a határt, amelyet a tanítás jelenlegi körülményei között elérhetünk. Az elmondottakból önként adódik a következő konklúzió. Ha a második modern nyelvtől elvett órákkal a németet gazda­gítanánk, az eredményben elért növekedés nem állana arányban az

Next

/
Thumbnails
Contents