Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 4. szám - Gacsályi Sándor: Tanítsuk-e a második modern nyelvet
128 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE a diákkal, mint a gazdaasszony a tömésre fogott libával : egyszerűen beleerőszakolja a tudományt. Ezeket a körülményeket még szaporítani lehetne, de az elmondottakból is világos, hogy az anyanyelv állandó használata, az aktív tanulás lehetőségének csekély volta s a tanulók egész lelki beállítottsága s más itt fel nem sorolt körülmények a nyelvtanulás útján egy határvonalat húznak, amelyen a tanulók zöme túl nem juthat. Ez a határvonal ugyan a tanulók képességei szerint változó, de az osztály többségére nézve meglehetősen azonos s bizonyos, hogy még a jó tanulóknál is elég messze van a nyelvtanulás tulajdonképpeni céljától, a nyelv bírásától. Úgy diákköri, mint tanári tapasztalataim alapján úgy találtam, hogy a nyelvtanulásban elért eredmény kezdetben, alsó fokon elég szép, de minél tovább haladunk előre, annál kevésbbé kielégítő, később már alig szembetűnő s mintha végül az előrehaladást valami egy helyben való topogás váltaná fel. A lábak még járnak, a nyelv még mozog, de haladás már alig van, mert megközelítettük azt a határt, amelyről fentebb szólottunk, azaz másképpen szólva a tanuló eljutott addig a pontig, amelyet az adott tanítási körülmények között, agyának kapacitása megenged. Ilyenkor az elme hasonlóvá válik ahhoz a tóhoz, amelyen folyó folyik át. Amennyi víz az egyik oldalon befolyik, ugyanannyi a másikon eltávozik. A víz ugyan változik a tóban, de mennyiségileg ugyanannyi marad. Ugyanígy van a tanuló agya is, tudása változik, de nem növekszik, mert amennyi a régihez új tudás formájában hozzátevődik, ugyanannyi a feledés kapuján át eltávozik, azon egyszerű oknál fogva, hogy agyának kapacitása az adott s fentebb ismertetett körülmények között többet nem bír el. A tehetségesebbek még így is szép eredményt érnének el, ha nem volnának ott a gyengébbek, akik nagy számuknál fogva a tanár idejének legnagyobb részét lefoglalják. E sorok írója egy pár éven át kizárólag csak francia nyelvet tanított a négy felső osztályban s így bőven volt alkalma megfigyelni az előhaladás tempójának állandó lassúbbodását s a jó és rossz tanulók közötti távolság állandó növekedését. Ha az osztályt egy olyan, különböző fizikumú egyénekből álló csapattal hasonlítanám össze, amelynek a négy évnek megfelelően négy napi útat kell megtenni, akkor útját a következőképpen jellemezhetném : Az első nap a pihent erővel elindult csapat majdnem minden tagja elég jól tartja magát. A második nap a gyengébbek lemaradnak, a tempó lassúi. A harmadik nap már a csapat zöme lemarad s a kimerülteket injekciózni kell, bár az élen levők még vígan haladhatnának, de (a többiekkel kénytelenek lévén együtt haladni), csak lassan lépdelnek s meg-megállanak. A negyedik nap pedig a vezető majdnem minden idejét és erejét az foglalja le, hogy a még tisztán hullának nem minősíthető betegeket a kitűzött célig valami módon elszállítsa, miközben az a nehány, aki végig bírta a tempót, unatkozva vár s csak néha-néha lép egyet. Lehet, hogy van némi túlzás ebben a
