Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 4. szám - Gacsályi Sándor: Tanítsuk-e a második modern nyelvet
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 127 Azok, akiknél e gondolat fölvetődött, valószínűleg abból a látszólag helyes föltevésből indultak ki, hogy ha a második modern nyelvre eső óraszámmal a németet gazdagítjuk, akkor a németnyelvben felmutatott eredmény az óraszám növekedésével arányosan fog növekedni. De éppen ez az, ami nem bizonyos, sőt nem is valószínű. Hogy ezt a kijelentésemet érthetővé tegyem, kénytelen vagyok kerülő utat tenni s előbb — amennyiben ez a második modern nyelv problémájával összefügg — a középiskolai nyelv- tanítás körülményeire kitérni. Abban úgy hiszem mindnyájan egyetértünk, hogy a tanuló, még ha Matuzsálem koráig járna is középiskoláinkba, a jelenlegi tanítási adottságok mellett az ott tanított nyelveket nem sajátítaná el teljesen s kénytelen lenne a nyelv többé-kevésbbé tökéletlen bírásával megelégedni. Több gátló körülmény együtthatásából lassanként kialakul egy bizonyos határvonal, amelyen a tanár minden erőfeszítése sem képes a tanulók zömét átlendíteni. Talán nem végzünk felesleges munkát, ha e gátló körülményeket röviden ismertetjük : 1. Heti 6 óra mellett is, csak évi 180—200 óra esik egy tárgyra. Ha mind a 180 órát eredményesnek vesszük s feltételezzük, — amit nem volna szabad, — hogy a tanuló állandóan figyel, még akkor is szemben áll ezzel a 180 órával az év több ezer órája, amikor mindig az anyanyelvét használja a tanuló, ami eleve igen megnehezíti az átlag embernél — és itt nem beszélünk a különleges nyelv-tehetségekről — a nyelv valóban alapos elsajátítását. 2. De még sokkal súlyosabb következményekkel jár az osztályok 50—60-as létszáma, amiből önként adódik, hogy még évi 180 óra mellett is egy tanulóra legfeljebb évi 3—4 óra aktív tanulási idő jut s ha leszámítjuk a tanár magyarázataira eső időt s az óraközi szüneteket, akkor ennek körülbelül csak a felét vehetjük. Ez azt jelenti, hogy a tanuló egész éven át csak 11/2—2 órán át tanulja aktíve a nyelvet ; ennyi tehát az az idő, amidőn tanári ellenőrzés mellett a beszédben gyakorolhatja magát. A többi időt pedig passzív jellegű hallgatással tölti, már pedig éppen a beszéd az, amit hallgatással legkevésbbé lehet elsajátítani, mert minden beszéd feltételezi a beszéd-mozgási szervek hosszas gyakorlását. Az a segítség, amit a karbani beszéd nyújthat, ha nem is lekicsinylendő, lényegesen nem változtatja meg az eredményt. 3. Vegyük ehhez hozzá még a tanuló mentalitását. Osztályonként alig van egy-két olyan tanuló, aki bármelyik tárgyat önmagáért a tudásért tanulná. Legtöbb tanuló a (jó) jegyért, esetleg kedvezményekért, vagy más nem a tárgyból fakadó indíték folytánlvégzi el úgy-ahogy a kötelességét s az osztály többsége megelégszik annyival, amennyi az „elégséges“ megszerzéséhez szükséges. A középiskolai tanítást az teszi főleg eredménytelenné, hogy olyan tanulókat tanítunk, akik — csekély kivételtől eltekintve — vagy nem akarnak, vagy nem tudnak tanulni. A tanár körülbelül úgy jár el
