Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 9. szám - Hazai és külföldi irodalom
292 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Ide tartozik az is, hogy míg a Weszely-féle könyv egészben véve individuális pedagógia (nem is igen lehet más, hiszen Herbert követője), addig Imre S. már e két kiemelkedően fontos kérdés tárgyalásánál is hangsúlyozza a szociális (közösségi) szempontokat (ugyanígy jár el később is), anélkül azonban, hogy az egyént negligálná vagy az ő érdekét elhanyagolná. Csak örülhetünk annak, hogy végre kaptunk egy olyan tankönyvet, amely e kétféle irányt nem szembeállítja egymással, hanem kibékíti őket, megadván mindeniknek az őt jogosan megillető részt. Hogy a szociális nevelés szerzőnél a nemzet- nevelésben nyer határozott jelentést és értelmet, az magától értetődik, hiszen szerzőnk a nemzetnevelésnek közismert apostola Magyarországon. Határozottan sikerült, szép rész az is, amely a nevelés lehetőségével, korlátáival és sikerének feltételeivel foglalkozik. Erre a bővebb tárgyalásra is szükség volt. A nevelés sikerének feltételeiről szóló rész pedig egészen új. A legnagyobb szükséget azonban a VII. fejezet pótolja, amely a népiskolai növendékről (gyermek, gyermektípus, gyermekegyéniség) szól. Ilyen fontos dolgokat egy nehány mondattal elintézni többé nem lehet. Ezt a hiányt éreztük talán eddig a legjobban s jó részben erre a célra (a gyermek megismerése) vették fel a tantervkészítők az V. o. pedagógiai gyakorlatait. Ez órákon azonban a gyermektípusok megismerése se lehet elég alapos és rendszeres ; a gyermekegyéniségek megismerése meg nem lehet még cél se. Mindkét tekintetben nagy segítség lesz a jövőben az Imre S. könyve, bár nem tárgyalja se a Spranger-féle, se másféle típusokat, amit a magam részéről sajnálok ugyan, de megértem a szerzőt, hiszen ez a hiány vallott és kifejtett felfogásából logikusan következik. A nevelés ágainál a testnevelésről részletesebben esik szó, mint ahogyan ezt megszoktuk. Igaza van szerzőnek, ezt nem kell megokolnia ; ma sok tekintetben a testnevelés korát éljük. Nagyon szép és kiválóan értékes az erkölcsi nevelésről szóló rész is. Feltétlenül helyes, hogy ez került a neveléstani fejtegetések végére. Az is igaz, hogy a neveléstan nem lehet egyúttal erkölcstan is, mégis nehány fontosabb erény megérdemelt volna külön fejezetet úgy, amint az Utasítás kívánja és ahogyan ezt Frank A. és Weszely ö. meg is csinálta. Tapasztalatból mondhatom, hogy az erkölcstani kérdések nagyon érdeklik a növendékeket és szinte megkívánják, hogy egy pár dolgot részletesen is megbeszéljen velük a tanár. A kitérés tehát nem elég nekik. Az pedig bizonyos, hogy e megbeszéléseknek reájuk gyakorolt hatása csak fokozódik azáltal, ha a könyvükben is megtalálják mindazt, amire a tanár felhívta a figyelmüket. A X. és XI. fejezetre is szükség van. Az előbbi a tanítói szolgálat megkezdéséről, utóbbi a tanító iskolán kívüli teendőiről, magánéletéről és önműveléséről szól. Ha az anyag bősége miatt ez a rész a IV. osztályban nem lenne elvégezhető, maradhat az V. o. pedagógiai gyakorlata számára. Tudomásom szerint a debreceni református tanítóképzőben ilyen tárgyú megbeszélések évek óta ez órákon folynak. Ez a tény is bizonyíték e témák felvételének szükségessége mellett. Anélkül, hogy az elmondottakkal csak megközelítőleg is kimerítettem volna a könyvben levő felbecsülhetetlen értékeket, ez alkalommal még csak egyetlen kritikai észrevételre szorítkozom, abban a reményben, hogy a munkával való ismételt foglalkozásra később is lesz módom e lap hasábjain. Ez egyetlen észrevételem az, hogy nem találtam a könyvben olyan mértékben református felekezeti szellemet, ahogyan vártam s aminek előre örültem, mikor a könyv megjelenésének hírét vettem. Ezt azért említem meg, mert tudomásom szerint a könyv a református képzők számára készült. Igaz, hogy ezt a cím nem árulja el, de keletkezésének körülményei, valamint az a tény, hogy miniszterileg engedélyezve nincs, tehát ez idő szerint csak felekezeti képzők használhatják, erre engednek következtetni. Még nagyobb nyereség lenne a könyvecske számunkra akkor, ha nemcsak volna benne református szellem, de telítve volna ezzel. Nem tartom valószínűnek, hogy e hiány a. véletlen műve lenne, sőt bizonyosra veszem, hogy szerző a legnagyobb tudatossággal járt el úgy, ahogyan eljárt, mert e tekintetben is megvan a maga
