Protestáns Tanügyi Szemle, 1932

1932 / 1. szám - Bessenyei Lajos: A klasszikus nyelvek mai tanításáról középiskoláinkban

14

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE

Végül a művészetekről természetesen hallgat a krónika most is. A görögnél tehát ma a következő munka folyik : elsietett nyelvtani előkészítés, néhány író felszínes tárgyalása, teljes művészeti tájékozatlanság. Ha ma ilyen eredmény után valaki, szülő vagy diák, nekem azt a komoly kifogást teszi a gimnáziumi érettségi után, hogy a görögöt nem volt érdemes tanulni, akkor — sajnos — nem cáfolhatom meg sikeres érvekkel, mert legfeljebb egy ígéret-földjéről beszélhetek nekik, amit azonban valóságban még a messze távolból sem mutathatok fel előttük, hiszen merőben ismeretlen tájakat emlegethetek fel előttük, amiknek örök szépségeit, a mai emberi műveltség kifejlődésében megbecsülhetetlen értékeit elhihetik, ha akarják, de szellemi kincsekül életük folyására magukkal vinni semmiképpen sem képesek.

A latinnal valamennyire jobban állunk, vagy mondjuk így : állottunk. Itt az óraszám, legalább is a gimnáziumban, megmaradt és így tisztességes eredményt lehet produkálni. A célt ugyan az 1899-i tantervhez képest egy ponttal megduzzasztották „művelődésünk, görög és római eredetű elemeinek megértése“), de ezt ezelőtt is megcsináltuk, ha nem is volt az külön hangsúlyozva. A latin tanításánál is megvan azonban az auktorok azon zavaros rendje, amit már a görögnél is kifogásoltunk és amiből itt is hiányzik minden egységes vezető elv. Nem érti pl. az ember Livius túltengését, akit öt éven át olvastatunk, viszont kimaradt Caesar, Cornelius Nepos. Pedig Nepos szinte elválaszthatatlanul összeforrt a serdülő ifjak nevelésével a köztudatban, mutatja az „Ember tragédiája“ 11-ik (londoni) színének néhány sora (2674—6) és pedig nem ok nélkül, mert jellemrajzai hatalmas ethikai mozgatók a fejlődő gyermeki lélek kialakulásában. Az írók ezen túlzsúfolt halmozásában már történt némi javítás, de bátran elmondhatjuk, hogy a mainál sokkal jobb lett volna az előbbi sorrendet meghagyni. A latin tanításában azonban a fő hibát azon intézkedésben találom, mellyel két évvel ezelőtt a reálgimnáziumban a latin tanítását az I. osztályból a III. osztályba tették át.9 Ezzel most bővebben nem kívánok foglalkozni, megtettem azt már akkor előzetesen10 itt e lap hasábjain. Azokból, amiket akkor megírtam, nem veszek el ma sem semmit, de egy igen-igen fontos dolgot hozzáfűzök.

Ma a művelt világ valósággal chaotikus állapotokat mutat. Forrong minden és döbbenve kérdezzük : van-e még valami állandó, maradandó az emberi tudásban, vagy elvész minden. Ennek a nagy lelkiválságnak bizonyára több végső oka van, de egyik legfőbb szerintem az, amire talán nem igen gondolunk : magának a köznevelésnek is a válsága. Nem kisebb emberre hivatkozom itt, mint a magyar paedagógia Nestorára : Fináczy Ernőre : „A múlt század kilencvenes éveiben mutatkoznak először a forradalmi paedagógia előjelei. Egész sereg író akad, akik ismét ráeszmélnek Rousseaura,

9 540/05/146—1930. sz. V. K. M. r.

10 Prot. Tanügyi Szemle. 1930. évf. 77—83. 1. : ,,Üj tanterv felé.“