Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 4. szám - Belohorszky Ferencz: Irodalmunk tanításáról
118 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE mann Tivadar : Irodalomtört. alapfogalmak. 19312. 22. 1.) Ennek a tudományos gondolatnak megvan az értéke a középiskolai irodalom- tanításban is. Irodalomtanításunk arra a bázisra épített évtizedek óta, hogy a múltat a múltért ismerje meg ; épített, mint egyedüli biztos kőre, a hazafiasságra, a nemzeti élet fenntartását biztosító érzelmi nevelésre. De megfeledkezett arról, hogy az irodalomból szűrődő nemzeti eszméket akkor mélyíthetjük el legjobban, ha a múltat minden vonatkozásban a jelennel kapcsoljuk össze, ha a mai élet tényeit belevetítjük az irodalomba, ha a hazafiasságot a múltnak a jelennel egyező problémáiból hámozzuk ki, tesszük öntudatossá. Az a tudás kiesik, elvész — példa van rá számtalan sok —, mely elveszti az eleven kapcsolatot a jelennel, melyben nincs láncszerű összefűzés múlt és jelen között, melyben egyéniségek emelkednek csak ki, zárt, szerves fejlődésnek alávetett egyéniségek, akiket így hiába is kapcsolunk hazafias indítékokkal a jelenhez, megértetni és ifjúsággal meg is szerettetni nem lehet, mert távol állanak felfogásban, gondolkozásban a mától. De ha a szerves fejlődésnek biografikus szemléletén túl a szellemi fejlődés láncolatos törvényszerűségében vezetjük végig az ifjúságot is a múlton, s ebből értetjük meg a mát is, akkor nem veszett el a múltból az érték, nem válik egyedül történeti anyaggá, hanem élettel teljessé lesz és a jelenhez szorosan tartozó, összefüggéseiben is a jelent kialakító hatásúvá válik. Nem tudom tehát az irodalom tanításának sem alapjává tenni egyedül a hazafiasságnak az eszméjét. Ez a ,,semen divinum“ nem elég erős ahhoz, hogy a történelmi ismereteket, a magyar irodalmat minden vonatkozásában megvilágítsa. Nem a nemzeti eszme kifejlődése érdekel egyedül az irodalomban, így csak igen sovány és egyoldalú képet nyerhetünk ; hanem a hazafias eszme célját jobban szolgáló magyar kultúra fejlődésének és irányainak egyenes vonala. Arra a bizonyos ,,kulturkunde“-ra gondolok, mely a német középiskolákat is irányítja. A modern nyelvi és irodalmi tanításban a saját és idegen nemzeti vonásokat meglátni tanít a „kulturkunde“, megérteni olyan különbségeket, melyek eladdig nem voltak m^g a tanításban, továbbá önállóan gondolkozó, feltaláló, talpraesett feleletet adni tudó ifjúság nevelését segíti elő. (V. ö. Koszó János, Művelödésismeret mint a modernnyelvi oktatás alapja, Magy. pedag. 1931. 1. kk. 1. és 9—10. 1.) Már az 1927-es Utasítások lapjain is találunk ezt a művelődésismeretet, az irodalomtanítás terén elősegítő igen fontos megjegyzéseket (60. kk. 1.). Ezek összegezik is azokat a szempontokat, melyek e téren a „kulturkunde“ elvéhez szegődnek. De távolról sem a filológus- biográf us szemlélete alapján, távolról sem az irodalom könyvtömeget látó irodalmi rendszerezés alapján, hanem szellemi fejlődést megérzékeltető tanítási módban, mely középkort, renaissancet, barokkot, rokokót, neoklasszicizmust, romantikát, realizmust, neo- romantikát, naturalizmust, stb. ismer. Ezeket kell az irodalomban a szellemi fejlődés törvényszerűségével megvilágítani, az eszméket ezeknek az irányoknak részeseivé tenni, hogy így a szellemi fejlődés
