Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 2. szám - Hazai és külföldi irodalom
74 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE des kitörésével, éles sikoltás ez, az erdélyi magyarság artikulálatlan halálordítása, amely megrázza a lelket, belénkfojtja a szót, végig dübörög bennünk, sáppadt arcunkra odafagyasztja a gondtalan kacagás derűjét. Minden pedagógus leikébe belemarkol az a néhány lap, amelyen az utolsó órát leírja a magyar iskolában. Hőse Ádám százados Wotan nevű hű kutyája, „aki" elmeséli az egész történetet. Gazdája a flandriai fronton teljesen megvakult s mikor hazaérkezik Erdélybe, minden vagyonából teljesen kiforgatják a tehetetlen embert, aki ha arcátlanul hordják jószágát, vagy megmozdítható dolgait, „kilő“ ugyan néha éjjel az ablakon, néha nappal is. De mit ér ? Tudják a gazemberek, hogy vakon jött haza...“ Az egész falu a rabló hordák prédájává lesz, de Ádám százados rendíthetetlenül ragaszkodik az ősi rögökhöz, nem akarja elhagyni apai földjét, amelyről érzi, tudja, hogy nem lesz többé a magyarságé. A föld pusztulása, a politikai összeomlás rettenetes érzése lassan eltompítja a százados lelkét minden iránt, a csőcselék fosztogatása, a kloáka lakóinak előtérbenyomulása, a népcsalás irtózatos példái mind olyan mozaikok, amelyeket soká fogunk elfeledni. Mikor pedig a csaló oláh ügynök beül a nemesi kúriába, betetőzödik a tragédia, a falu széthull, mint az oldott kéve, a hű Wotan is keserves szűköléssel, kifejezhetetlen, fájdalmas vonítással keresi gazdája holttestét. A bitorlónak egy jól irányzott golyója szabadította meg az élet kínjaitól Wotant, kit a maga kaparta sírgödörbe dobtak. Lenn végre egy szarkofág előtt hevert. Ornamentika. Ormótlan írás, latin nagybetűk. A kutya döglött volt, nem olvashatta. Szájából holt nyelv fityegett, semmit sem érzett és lassan mégis végignyalta a betűket. Még egyszer, utoljára: „Transsylvania!,, Ádám százados tehát szimbólummá magasztosult, az erdélyi magyarság vak és tehetetlen képviselője, kit a gaz bitorlók rablóhada fosztogat, gúzsbaköt s akinek állania keli ezt a gyehennát, mert hűségesen kitart az ősi rögök mellett. Nem is kellene sokat csiszolni rajta azt a túlerős tendenciát, ami átvonul minden lapján és le lehetne fordíttatni minden világnyelvre, hogy akiknek szemeik vannak, lássák, akiknek füleik vannak, hallják. Üjszerű már az elgondolása is. Egy kutya szájába adja az események felsorolását, mert „azt, ami itt történt, emberi nyelv ki nem beszélheti... Te kell, hogy elűvöltsed ! A te hű kutya szivednek kell, hogy higyjenek ... Üvöltsd hát el, hogy mi történt itt. Hogy mit tettek ezzel a néppel!“ ... Mondanivalóit is ehhez szabja : csupa szaggatott, rövid tőmondatokban beszél, hogy elhigyjék neki, hogy valóban a kutya meséli mindezeket. Ha ez nem is sikerül neki mindig, ha művészi stílusa néha a legkiválóbb írók kifejezésmódját is túlszárnyalja, az nem fontos, az úgy is csak külsőség, a kezdő író következetlensége, lámpaláza, ami elmúlik hamar. A munka jellemzésére csak annyit említek még fel, hogy egy menekült kolléga mikor végig olvasta a könyvet, tíz percig sírt utána, de ez már egyéni diszpozíció dolga. Annyi azonban bizonyos, hogy
