Protestáns Tanügyi Szemle, 1931

1931 / 10. szám - Péter Zoltán: A fogalmazástanítás kérdéséhez

munkájukat tudasíthatja. A tanár kellő tapintattal, minden egyes fogalmazvány értékének kiemelésével, a kíméletlen „lebírálás“ meggátlásával elérheti, hogy a javítás nem a múlt bűneiért való vezeklés lesz, hanem a következő fogalmazáshoz készít elő s a tanulók stílusérzékét fejleszti, nemesíti.

Azok a dolgozatok, amelyeket az élmény feladatokon kivü laz Utasítás követel: helyesírási, nyelvtani, irodalmi, erkölcsi és szak dolgozatok, a gyakorlás célját szolgálhatják, de nem az alkotó fogalmazási készség önálló működését. Ezeknél is jó, hogyha a száraz reprodukció gyötrelmét valami érdekes probléma kitűzésével enyhítjük, ha itt is kívánunk valamit a gyermek sajátjából is. Enélküi igazán, taposómalom számára a dolgozatírás. A fogalmazási készség fejlesztését szolgálják bizonyos stílusgyakorlatok és maga a szóbeli fogalmazás. Közhely már, de elégszer nem ismételhető, hogy a diák minden felelésében kívánjuk meg a szabatos és csincs formát. Hibáit javítsuk, ízlését csiszoljuk. Nemcsak a magyar órákon, hanem minden tárgyban. Nem mellőzhetők bizonyos szóbeli, esetleg írásbeli gyakorlatok a stílkészség erősítésére: synonímák keresése és megkülönböztetése, adott kifejezések ellentétének keresése (különböző szófajoknál), felolvasott szövegekben egyes szavaknak erősebb, találóbbakkal való helyettesítése stb. Ezek mind támogatják munkánkat, de nem pótolják a szabad fogalmazás gyakorlását.

A fogalmazástanítás új módjának bevezetése sok külső és belső akadályba ütközik, Talán legfontosabb lenne a siker érdekében a tanuló kifejezési készségének, szándékának minden zavaró melléktekintettől való megszabadítása: tehát első renden az osztályozás elhagyása. Ma az osztályozás fontossabb a diáknak, mint az egész dolgozat. Minden erőfeszítése a jegyért van s ez a körülmény eltereli figyelmét a munka érdeméről. Senkinek sem lenne kára abból, ha az osztályozás elmaradna, a tanár javításánsk piros vonalai ép eléggé mutatják a hibákat és ép elég félelmesek jegy nélkül is. A diákban így lehetne felkelteni és erősíteni azt a tudatot, hogy a fogalmazás írása és javítása az ő stílkészségének nemesítését szolgálja és nem hivatalos rubrikák kitöltését. Osztályoznánk bár a reproduktív dolgozatokat, a beszámolókat, (ha már íratnunk kell), de nem kellene jegyet adni az igazi fogalmazványokra, Persze itt munkánk egy másik korlátba ütközik: a fennálló rendelkezésekbe. Osztályoznunk kell. Pedig bizonyos, hogy amíg a dolgozatírás gyakorlás-jellege a tanításban ki nem domborodik, amíg feleletnek, számonkérésnek érzi a diák, amíg megnem teremtjük a tanulók számára az őszinte, közvetlen, kendőzetlen kifejezési készség zavartalan működésének lehetőségét, addig a dolgozatírás gyötrelem, kínos eredmény hajsza lesz és munkánk igazi céljához: a növendékek egyéni kifejező készségének bizonyos magasabb szintre való emeléséhez nem jutunk közelebb.

Azt sem tehetjük meg, hogy a dolgozatok számát szükséghez képest korlátozzuk. Tanári köztudat, hogy az írásbeliek nagy száma csak az értéktelenséget növeli. Ki sem javíthatjuk rendesen egy óra alatt a fogalmazványokat. Ha alsó osztályban 5, felsőben 10 percet számíta^ PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 447