Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Losonczi Zoltán: A magyar irodalmi nyelv és stílus történetének tanításáról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 387 nosabb stíljegyét" is : „azt az általános színezetet, mely megkülönböztelte az életbéli nyelvtől, s föléje emelte annak, vallási eszmei és érzelem-világ hangulatát... árasztva magából" (266). E stílus legjellemzőbb sajátságaképen aj halmazást jelöli meg, mely főkép a vallásos rajongással függ össze, s pl. jelzők sűrű felsorakoztatásában, egy gondolat erős részletezésében, stb. nyilvánul. Megemlítjük itt Imre Sándornak még 1890-ben megjelent kis munkáját is (,,A középkori magyar irodalom stíljá“-ról, mely gazdag adattárt nyújt. A reformáció koráról már Beöthy állapüotla meg „A szépprózai elbeszélés“ c. munkájában, hogy főkép drámaírói a nép élő nyelvének gazdagságához fordultak. „Szinte csattog bennük a dialog, a jellemző színek gazdagon villannak szemünkbe, a szavak jól, szinte numerozusan megválasztva, élet és írisseség minden sorukban“ (102). E jelenség nem maradhatott hatás nélkül a többi irodalmi műfajra sem. A középkortól örökségképpen átvett stílusnak „a reformáció folytatta szétterjesztésát, egyre többet oltván bele az élő beszéd formáiból, világi szókincséből és hangidomából" (Horváth, i. m. 290). Az ellenreformáció korára a barokk ízlés jellemző. Ez Ízlés egyik művészi típusa, az „athleta Christi“, Zrínyi eposzában lép elénk. Az efféle nagyarányúságnak megfelelő stílusbeli forma, a körmondat Pázmánynál még logikusan és világosan lép elénk. Rímay és Gyöngyösy prózájában azonban már megtaláljuk a barokk stílus minden túlzását is : a körmondat önmagáért való kedvelését, általában „hosszúléiekzetű és ágabogai közt az értelmet eltévesztő, kacskaringós“ mondatszövést, a tudákos jelzőhalmozást. ,,Ott kúszik-tekereg ez a barokk szederinda a hitvitázók dörgedelmeiben, ott még a könyvcímekben is ; maradványai feltűnnek még a XVIII. század újulást kereső végső tizedeiben is (vö. Horváth: „Barokk Ízlés irodalmunkban“. Napkelet, 1924:334—48). A nyelvújítás korának legjellegzetesebb slílusformáját Trócsányi Zoltán igen érdekesen a Biedermeier Ízléssel hozta kapcsolatba, mely az irodalom stílusára is átalakító hatással volt. „A törekvés általában az volt, hogy az ember, az író mennél finomabbnak, mennél gyöngédebbnek lássék.“ „Azért nemes hangulatok és érzések szavainak egész tömegét termelték ki." Amig a barokk stílusra a formák keresettsége jellemző, addig e kornak stílusára a szavaké. „Ezek az érdekes szavak mindenesetre kitünően illenek a tarka frakkok, magas színek, női ruhíik színekkel tobzódása, a finom lenge fátyol, apró kis cicomák korszakához,“ Kazinczy, Kölcsey, Szemere Pál, Bajza ennek az érzelmes iránynak legjellemzőbb képviselői (1. Trócsányi, Magyar Nyelv XXIII. 389). Még ez az érzékeny, finom stílus javában divatos volt, mikor egy új Ízlés kezdett stílus tekintetében is mindjobban előretörni: a romanticizmusé. Amint ez az irányzat pl. a fcstészetoen is a merész színek kedvelője, ugyanúgy jellemzik az irodalomban a ragyogó jelzők, feltűnő átvitelek, hasonlatok. A sok alakzat: kérdések, felkiáltások pedig pathetikus jelleget adnak a romantikus stílusnak (legkiválóbb képviselői nálunk Vörösmarty és Kossuth). A legnagyobb stílreform Kazinczy után Petőfi nevéhez fűződik.
