Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Péterffy László: Irodalmunk tanítása
388 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE „A Kazinczyék óta kialakult fensőbb irodalmiságot az élet igazságához szállítja alá, megteremtvén egyszersmind egy új költői stílt, mely a nyelvújítás óta folyvást ébren tartott nyelvkérdést egészséges megoldással végre dűlőre juttatja." (Horváth: Petőfi. 505). Petőfi, stílusa alapjául az élő kőznyelvet teszi, s a nyelvújításból is csak azt használja fel, ami az életbe átment. A fellépése nyomán támadt új Ízlés a megelőző irányzatok kifejlesztett stílusszépségeit mintegy átbocsátja a közérthetőség, magyarosság rostáján, hogy azután e téren is a legmagasabbra emelkedjék (Nemzeti klasszicizmus, Arany). Később új stílusformákat teremtettek a hozzánk is eljutó realisztikus, naturalisztikus s egyéb újabb irányzatok is (ezekről 1. Keresztúry Dezső: Irodalom és stílus, Magyar Szemle X. 62—74). Mind az irodalmi nyelv, mind a stílus történetének tárgyalására vonatkozólag még meg kell jegyeznünk, hogy az egyes korszakok közös nyelvi és stílusbeli sajátságainak kimutatása mellett méltatnunk kell nagy költőink és íróink nyelvének és stílusának tisztán egyéni vonásait is. E szempontból való értékelésük a kortörténeti fejlődés keretébe helyezve szintén alkotórésze az irodalom és stílus történetének. A közös sajátságok feltüntetése azonban erősen megkönnyíti az egyes korszakok irodalmi alkotásainak áttekintését. Losonczi Zoltán. Irodalmunk tanítása. A folyóiratok és szemlék hasábjai egyre hangosabbak a régi irodalom tervszerű redukcióját sürgető gondolatoktól és érvektől. Mind szélesebb körben terjed el az a vélemény, hogy az újabb irodalom bekapcsolásával megduzzadt óriási anyag lehetetlen feladat elé állítja a tanárt, és teljesíthetetlen munkát ró a tanulóra. Az irodalmi anyag kényszerű redukciójával tehát előbb-utóbb számolnunk kell, csak az a kérdés vár még feleletre, hogy mit és mennyit hagyjunk! belőle, hogy a művészkéz emelte épület fejünkre ne omoljon. Hol a kezdet, és hol a vég? Végül: ki meri vállalni ezt a kannibáli munkát? Hiszen régi irodalmunk valamennyiünknek kedves. A kolostorok nyirkos félhomályában szorgoskodó barát éppúgy lelkűnkhöz forrott, mint az evangélium tiszta vízéből merítgető protestáns prédikátor. A kódexek „Vado mori"-ja éppoly „fénességes tiköre“ a középkor lelkének, mint a zordszavú zsoltárok a protestáns korénak. Parányi mécsvilágok ugyan a modern alkotások viilámos alkotásaihoz mérve, de nélkülök művelődésünk egész korszakai maradnának sötétben. És most talán ezeket kell sorban eloltogatnunk, hogy férő-helye legyen a könyörtelen újnak. Az eloltogatás szomorú munkája azonban olyan fokú felelősségérzetet éj körültekintést kíván, aminővel kevés ember rendelkezik.
