Protestáns Tanügyi Szemle, 1931

1931 / 9. szám - Losonczi Zoltán: A magyar irodalmi nyelv és stílus történetének tanításáról

386 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE

tővéghangzók körében {lábok, lábak; falok, falak: gyorson, gyorsan; erösb, erősebb s ezekhez hasonlók); a birtokos személyragokban ai, ei még gvakran váltakozik z'-vel (gyermekeim, gyermekim); három honnan kérdésre felelő határozóragunk majd ó, ó'-vel, majd ú, ú'-vel fordul elő. Híven őrzi az irodalmi nyelv régi gazdag ígeidőrendszerünket. A latinos és magyaros mondatszerkezetek harca (vö. Horváth im. 260, 290), mely már a középkor végén indul meg, e korszakban már bizonyos megállapodottságot eredményez, Igen jellemző, hogy Geleji Katona István Magyar Grammatikácskájában már részletesen ismertet egyes népnyelvi sajátságokat; ez arra mutat, hogy a népnyelv eltérései előttte már tudatosak voltak.

A XVIII. században nagyrészt még szintén megtaláljuk azokat az ingadozásokat, melyek a XVII. század irodalmi nyelvére nézve jellemzők, azonban a végül is diadalmaskodó alakok (pl. bői, bői, ról, ről, tói, tői, a tővéghangzós középfok stb.) mindjobban előtérbe lépnek. Mindamellett még az 1795-ben megjelent Debreceni Grammatikában is gyakoriak a szorossan, belőlle féle kettőzések, az l előtti ó, a világoson féle zártabb tővéghangzós alakok, stb.

A XVIII. század vége felé indul meg azután nagyobb mértékben az a hatalmas mozgalom is, mely az irodalmi nyelvet szókincs tekintetében is elkülönítette a népnyelvtől, egyszersmind azonban igen gazdaggá tette. Irodalmi nyelvünk fejlődésében XVI. századi nagy vonásokban való egységessé válása után ez a második legfontosabb mozzanat. Kazinczy nagy jelentősége éppen abban áll, hogy a nyelvújítást a XIX. század huszas éveiben diadalra juttatta (1. Tolnai, A nyelvújítás).

Kisebb-nagyobb eltérések egyébként még a XIX. században is tapasztalhatók az egyes írók nyelve között, főkép a század első évtizedeiben. Ezek megszüntetése már bizonyos kulturális tényezőkhöz fűződik, melyek közül legnagyobb szerepe a Magyar Tud. Akadémiának van; tekintetbe kell vennünk azonkívül a mindjobban erősbödő magyar nyelvtanítást, a hírlapirodalom fellendülését s a folyóiratok nyelvészeti vitáit is. Az ilymódon nyelvtanilag egységessé vált irodalmi nyelv azonban szintén változásokon ment át. A legfontosabb ezek közül igeidőrendszerünk egyszerűbbé válása, mely a XIX. század második felében ment végbe, A nyelvtisztító törekvések pedig tömérdek idegen mondatszerkezetet szorítottak ki.

A stílustörténet tárgyalásánál vezető szempontul azoknak a stílussajátságoknak kimutatását kell tekintenünk, melyek az egyes korszakokra leginkább jellemzők, s összefüggnek az uralkodó Ízléssel. A tárgyalás alapjául szolgáló anyag áttekintését itt főkép újabb részlettanulmányok alapján adjuk. Ezek szolgálhatnak bővebb útmutatással irodalmi olvasmányaink stílustörténetí magyarázatához is.

Középkori irodalmunk stílusának fősajátságaít egészen új szempontok szerint Horváth János állította össze „A magyar irodalmi műveltség kezdetei“ c, munkájában. Megállapítása szerint a magyar nyelvű kolostori irodalomnak a latinnal való kapcsolata adja meg „legáltalá