Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Losonczi Zoltán: A magyar irodalmi nyelv és stílus történetének tanításáról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 385 esztétikai elemek összesége, illetőleg az ezek alkalmazásában megnyilvánuló készség. Már most az irodalmi nyelv történetének tanításánál elsősorban azt kell kimutatnunk, miként alakult az ki a nyelvjárásokból, s milyen irodalmi és kulturális hatások érvényesültek fejlődésében. Tárgyalásunk anyaga, melynek főkép az iskolai olvasmányokhoz kell kapcsolódnia, de később összefoglalólag is áttekinthető, legfőbb vonásaiban a következő lehet: A könyvnyomtatás elterjedése előtt egységes irodalmi nyelvünk nem volt. Kódexeink írói, túlnyomórészt fordító munkásságukban saját nyelvjárásukat alkalmazták, ha pedig mások kéziratát másolták le, azt legalább részben saját kiejtésük szerint módosították. írásaikban világosan megkülönböztethetők azok az eltérések, melyek mai nyelvjárásainkra is jellemzőek; így az é'-ző, e-ző vagy ö-ző, é-ző vagy i-ző ejtés, az / hangnak bizonyos helyzetben való megmaradása vagy hiánya stb. Egy tekintetben azonban erősen eltérnek kódexíróink a népnyelvtől ; ez pedig (1. Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Vili. fejezet) a mondatszerkesztésük — és kifejezéseikben megnyilvánuló latin hatás. Első magyar nyelvű nyomtatványaink megjelenése után egy ideig mintegy küzdelemre lépnek egymással az egyes nyelvjárások (vő. Erdélyi Lajos, Magyar Nyelv XXlII. 364). A nagyobb fokú ö-zés (pl. Komjáthynál) azonban csakhamar háttérbe szorul. Következetlen vagy részleges jelentkezése figyelhető meg még néhány erdélyi írónál (Heltai, Dávid, Székely) s egyes debreceni nyomtatványokban (vő. Trócsányi Zoltán, Magyar Nyelv XII. 319, XIV. 55). Az í-zés rövid időre szinte vezető szerepet nyer (Sylvester, Ozorai, Gálszécsi, 1. Trócsányi, Magyar Nyelv VII. 259), hogy azután csaknem teljesen kiszoruljon. Mindinkább előtérbe lép azonban egy olyan nyelvtípus (I. főkép Dévai, Telegdi, Magyari, Károlyi írásaiban s kevésbbé következetesen Bornemisszánál), mely elsősorban e-ző (vagy é-ző) és é-ző, azonban számos ö-ző szótőt és alakot is mutat, még pedig általánosságban ugyanazokat, mint a mai irodalmi nyelv, s ugyancsak mai irodalmi nyelvünkhöz hasonlóan az esetek túlnyomó többségében megtartja az / hangot (vő. Losonczi, A magyar nyelv története a XIV. század közepétől a XVI. század végéig, Bp., 1931), Az a körülmény, hogy ezt a legfőbb sajátságaiban egyező, részleteiben azonban még meglehetősen eltérő nyelvet különböző vidékekről való írók használták, arra mulat, hogy a XVI. század második felében irodalmi hatások révén már megkezdődött az irodalmi nyelv egységessé való válása. A XVII. század kiválóbb írói legnagyobb részt ehhez a nyelvtípushoz alkalmazkodnak, s így azt még általánosabbá teszik. Kisebb jelentőségű eltérések azonban gyakoriak. Itt-ott találkozunk a mai irodalmi nyelvben szokatlan ö-ző vagy í-ző alakkal; egyes szavakban hol i-t, hol íi-t írnak; igen gyakori a magánhangzóknak (különösen az o hangnak) / előtt való megnyúlása (pl. vált, válna); nagy az ingadozás a mássalhangzó-kettőzés terén (erössen, töllem félék gyakoriak) s a
