Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Kerecsényi Dezső: Jegyzetek a magyar dolgozatírás kérdéséhez
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 383 közlés, az élő beszéd készségét minél teljesebben kifejlesszük és ébren tartsuk. Elsőnek természetesen az egyébként is beszédesebb tanítványaink fognak ily „mesélés‘‘-ekre jelentkezni, de idővel bizonyára nekibátorodnak azok is, akiknek érdekében mindez valójában történik, a zárkózottak, a szófukarok. Minden ily elbeszélés egyúttal megbeszélés tárgya is: tanítványaink adjanak véleményt az elhangzottakról, nekünk pedig az a feladatunk, hogy egy-két óvatos mozdulattal az elbeszélés, az előadás sajátságainak megfigyelésére irányítsuk a sok tarka véleményt. Ezekből a szóbeli előadásokból csusszanunk át az írásbeliség területére. Tanítványaink már nem elmondják, hanem felolvassák előbbi órákon már elmesélt, de ugyancsak az iskolában megírt történeteiket. Első kézzelfogható tapasztalatát nyerik azoknak a különbségeknek, melyek az élő szó és az írásbeli rögzítés között jelentkeznek. Mivel pedig minden szóbeli és Írásbeli előadásban osztályunk minden tagja, ha máskép nem, némi véleményadással, érdekelve var, ráneveljük tanítványainkat, hogy munkájuk nem is a mi számunkra készül, hanem társainknak, kiket írásaikkal meg lehet mosolyogtatni, meg lehet hatni. Keresni fogják az érdekes mondanivalót (a túlzásokat a pedagógiai tapintat állítsa meg), sőt azokat a már stiláris eszközöket is, melyek közléseiknek az elevenségét, a hatást biztosítják. Hozzászoknak ahhoz, hogy az írásbeli dolgozat nem kínos penzum, melyből kalkulus fakad, hanem érdekes és fontos közlenivaló publikálása, melynek igazi ellenőrzője nem a tanári piros toll, hanem egy egész kis társadalom, saját társainknak összesége. Egy negatív irányú tevékenységünk is párhuzamos ezzel. Tanítványaink írásmódja delitterarizálásának próbálom ezt nevezni. Mindenki tapasztalhatta, hogy növendékeink egy része az elemi iskolából hoz magával stílusában oly vonásokat, melyeket a nyomtatott nyelvtől, a tankönyvektől kapott. Sokan talán igen örvendetesnek fogják találni, különösen azok, kik a stíltanítás végcéliának azt tartják, hogy tanítványaik minél hamarabb elsajátítsák a felnőttek írásmódját. Hitem sze rint ez az elég gyakori tünet egyike a stíltanítás legkárosabb jelenségeinek. Az a fogalmazvány, mely itt a legalsó fokon, nincs gyermeki nyelven írva, azzal az egyszerűséggel és igénytelenséggel, mely a beszélő gyermek sajátja, csírája a becsületes stílus legnagyobb ellenségének, mindennapi életünk mérgező növényének, az át nem élt szónak, a szajkóként és felelőtlenül ismételt frázisnak. A frázis ellen való küzdelmet pedig, mely főként a felső fokon ad sok gondot, nem lehet eléggé korán kezdeni. A tankönyvek felnőtt-zsargonjának nincs helye az alsó fok írásbeli dolgozataiban. Kiinduló pontunk az élő gyermeki beszéd, célunk ennek minél teljesebben írásbelivé való áttevése, mozgató erőnk pedig a közlésvágy: e kevés az, amit az I. osztályban feladatként magunk elé tűzünk s ez esetben a kevés feltétlenül a több. Magától értetődik, hogy piros toliunk sem indulhat itt még a helyesírás és biztos mondatszerkesztés igényével a javító útra. Visszás és következetlen, hogy amíg a nyelvtani törvények elsajátítására három
