Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Kerecsényi Dezső: Jegyzetek a magyar dolgozatírás kérdéséhez
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 381 mondás, a harmadik tartalmi kivonat, a negyedik élmény elmondás, aztán megint tartalom, majd egy levél és így tovább. Tagadhatalan, hogy van ebben a módban is valami előnyös vonás. Ha látszólag is, de mégis csak a rendszer, a tervszerűség biztonságával kecsegtet, majd jelzi mintegy előre a közlési formákat, modhatnám, megadja a dolgozat műfajait. Tehát minkét módban vannak igen kézzelfogható előnyök és számottevő hátrányok. Ott: alkalmazkodás temporális lelki adottságokhoz, de kevés, sőt semmi céltudatosság. Itt: tervszerűség, elvégzendő Programm, de receptszerű megkötöttség, semmi rugalmasság. A két mód szintézise segíthet csak, mely egyképpen tud módszeres, programmos lenni és a növendék kifejezésígényének alkalmat adni. E két követelményt, melynek egyike magából a nevelés lényegéből, a tervszerű ráhatásból, a másik az alakítandó fiatal lélek ismeretéből fakad, talán nem is egészen lehetetlen összeegyeztetni. Azt mondhatná itt valaki, hogy mindez adva van az Utasításokban. Kétségtelenül sok igazság van ebben az ellenvetésben. De ha alaposabban belenézünk az Utasításokba, észrevehetjük, hogy itt csak igen tág keretek vannak adva, melyek nem egyszer éppen a praktikus kivitelben tanácstalanul hagynak bennünket. Bizonyos az, hogy tervszerű fokozás mutatkozik, az Utasítások alapján maradva, abban, hogy az alsó fokon íratott magyar dolgozatok mintegy lassú kibontakozási folyamatot mutatnak a formális követelményekből (helyesírás, nyelvtanismeret, tiszta külső kiállítás,) a voltaképi dolgozat, a nyelvi kifejezés felé. A kibontakozás legjobban látszik az I. és II. osztálynál. Már a III. osztálynál mintha megtorpanna még ez a gondolat is. Az Utasítások itt szűkszavúvá lesznek s megelégednek azzal, hogy a formai és külsőleges követelmények lassú háttérbe szorulását hangsúlyozza. Erezhető, hogy az új Utasítások még mindig magukon hordozzák azt a régiből eredő örökséget, mely nekünk az első három osztályban még elvétve sem adott alkalmat az önkifejezés gyakorlására, hanem pl. birtokos jelző vagy időhatározós mondatokat, esetleg nagy ravaszsággal összeválogatott és félelmes helyesírási problémákat adó szövegeket íratott velünk. Képletté soványítva az Utasítások jelzett „fejlődéselvé‘‘-t, azt mondhatjuk, hogy először formai béklyókkal gúsbakötjük a gyermek kífejezéstörekvését, aztán lassan-lassan engedünk a szorításból. Tanítványunk előbb kénytelen megtanulni azt, hogy van íráskonvenció, rendszer, diszpozítió, sőt u, n. „vázlat“, mintsem azt, hogy dolgozatában első és legfontosabb önmaga lelkénék vallomástétele, adekvát kinyomata. Elsőbb élmény számára az írásgátló forma, mint az önkifejezés öröme. Hogy ezek a formális mozzanatok valóban mennyire gátlók magára a stílusra, egy példát hozok fel. Mindenki tapasztalhatta, hogy a kisdiák, ha nem tudja, mikép kell valamilyen szót elválasztani, vagy úgy segít magán, hogy a szót a margón túl is folytatja, vagy pedig, ami a legyakoribb, a sor végén üresen hagy 6—7 betűnyi helyet s a szót az új sorba írja A célt mindkét esetben elérte, az elválasztással nem csinált hibát. Nos, ugyanilyen kényszer előfordul magában a stilizálásban is. A tanuló
