Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Zsigmond Ferenc: A magyar irodalomtörténet-tanítás alkalomszerű problémája
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 361 helyzeten, amely a VIII. osztályos magyar irodalomtörténet tanítójára és tanulóira nehezedik. Félévnél alig áll több idő rendelkezésükre s e rövid idő alatt a VII. osztály anyagának átismétlésén és az Arany János haláláig terjedő óriási anyag minél behatóbb (!) tárgyalásán kívül a legújabb idők magyar irodalmára is ki kell terjeszkedniük !... Irodalova-történeti szempontból ez az utóbbi követelés igazi képtelenség: távcsövet adni oda a tanulónak s közvetlenül a távcső végénél levő tárgyat vizsgáltatni vele! Viszont kétségtelen, hogy a diákok éppen a legújabb, az egykorúnak mondható irodalom iránt érdeklődnek legjobban, s miért kelljen érdeklődésüket az iskolán kivül — néha igen gyanús források útján — kielégíteniök, mikor az iskola felelősségteljesebb légkörében is kielégíthetik ? (A legtöbb diák persze nem találja teljesen kielégítőnek az iskolában hallott magyarázatot a legújabb irodalomról.) Nos, hogy valamennyire is alapos munkáról szó lehessen a VIII. osztályban, nem ölelhető fel nagyobb időtartam, mint Petőfitől napjainkig, tehát a Petőfi előtti irodalom anyaga átkerülne az I. kötetbe. De az ilyen eljárás a tantervvel való nyílt szembehelyezkedést jelentene s magában véve is elég ok volna arra, hogy ne kapja meg az állami approbációt. Ha már a mai viszonyokra való tekintettel kifogásolni mertük a Beöthy-tankönyv gyönyörű frázisokban gazdag, de szószerinti megtanulásra csábító, sőt kényszerítő előadásmódját, — ebből nyilván következnék azaz álláspont, hogy a mai irodalomtörténeti kézikönyv ne önálló kerekségű tudományos szakmunka vágyjon lenni, hanem inkább csak didaktikai kommentár magukhoz a közvetlenül megismerendő irodalmi alkotásokhoz; e szerint tehát az olvasmányi rész határozná meg az elméleti mondanivaló mikéntjét; (egy református szerző, Vácy János már régebben megpróbálkozott ezzel a módszerrel.) De az az egy vers, vagy az az egy novellából kiszakított kétlapnyi töredék, amely — legjelentősebb néhány költőnket nem számitva — egy-egy író művei közül az olvasmányi részbe belefér: meglehetősen illuzóriussá teszi ennek a tárgyalási módnak egyébként jól elgondolt előnyét. Arra vonatkozólag pedig, hogy a tanuló otthon legyen köteles minden órára bizonyos költői műveket lelkiismeretesen és okvetlenül elolvasni s az elméleti rész alapját előzetesen így megszerezni: a nagylétszámú intézetek tanárai sok keserű tapasztalattal állhatnának elő, hiszen 70 tanulóra jó esetben is alig jut a kötelező házi olvasmányokból 10-15 példány. Ha egyéb nehézségeket figyelmen kívül hagyva, csak az eddig elmondottakra gondolunk is, és arra, hogy az állami tankönyvbíráló bizottságnak mindenkor joga van más véleményen lenni, mint a tankönyv szerzőjének, ellenben konkrét módon nem szokta kifogásait megokolni, hanem általánosságban maradó pár sornyi ítélettel utasítja vissza a benyújtott munkát: mindez eléggé megérteti, hogy noha évek óta vár a református tanári közvélemény egy neki való új középiskolai irodalomtörténeti tankönyvet, miért nem akar ennek megcsinálására senki vállalkozni. Zsigmond Ferenc.
