Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Zsigmond Ferenc: A magyar irodalomtörténet-tanítás alkalomszerű problémája
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 359 morúbb jelei mutatkoznak a kölcsönös féltékenykedésnek és türelmetlenségnek. A mienkétől elütő világnézetet tudománytalanságnak minősítjük s a kultúrharc a gyakorlati élet tömkelegéből bevonul az írószoba csendjébe, a tankönyvek ártatlan zugolyába is. Mindenféle felekezeti-világnézeti elfogultság nyűgéből a lehetőségig kibontakozva is úgy érzem és úgy tudom, hogy a helyzet elmérgesedéséért nem a protestánsok a felelősek. A középiskolai irodalomtörténeti oktatás keretében csaknem két emberöltőn át hirdettük a magunk igazát úgy, hogy azt mások is igaznak fogadták el. De a legújabb időben meglepő tervszerüségü és célzatosságé mozgalom kavarta fel az addigi szélcsendet, és olyan területre is behatolt, ahova csakugyan nem lett volna szabad. A tudományos szempont kizárólagos szolgálatára kötelezett egyetemi oktatás leglényegén ejtett csorbát az a kormányintézkedés, amely néhány egyetemi tanszék működését egy világnézet korlátái közé szorította. Hogy mennyire fölösleges volt ez a gyanakvás a nem-katolikus világnézetű tudomány iránt, annak fényes bizonysága és e gyanúra minden szándékosság nélkül is hatásos lovag'iasságú válasz az a tény, hogy a középkori magyar irodalom kolostori szellemét, egész lelkiségét, világnézeti és költői jellemét senki megközelítőleg sem tanulmányozta át olyan mélyreható megértéssel, olyan gyöngéd szeretettel, olyan aprólékos gondú és olyan összefoglaló, egyetemes távlatú tudományos módszerrel, mint a Pázmány-egyetem református irodalomtörténésze : Horváth János, legújabban megjelent munkájában. Hisszük is, hogy a tisztán tudományos jellegű munkákban a protestáns szerzők ezután is tőlük telhetőleg felülemelkedni iparkodnak az egymással küzdő világnézetek harci zónáján. Sőt a felekezeti középiskolai nevelésnél is — melynek pedig egyik legfőbb célja a vallásos hitben gyökerező világnézet kiépítése — mellőzendő a világnézeti álláspont vitatkozó, harcos érvényesítése még a történelem, irodalom és filozófia szakterületein is. A fejtegetésmódnak egy irányítója, célpontja, sarkcsillaga legyen: a tudományos igazság. A komoly, szakszerű tudomány érveinek ellenszegülni vagy előlük megszökni vagy éppen meghamisítani őket: az ilyen eljárás rút merénylet volna minden olyan világnézeti meggyőződés ellen, amely erkölcsi alapon áll. Elismerjük azonban, hogy tudattalanul, jóhiszeműleg is beleeshetünk a világnézeti egyoldalúság hibájába. Ezért, ha valahol, hát a jellemképző, világnézetépítő középiskolai nevelésnél érthető és engedhető meg az ú. n. illetékes tényezők óvatossága vagy akár érzékenysége. Vannak tantárgyak, melyeknek a fejledező lelkű ifjúsággal való közlésében a tudományos tekintély mellett a világnézeti közösség biztosítéka is fontos. (Erre az igazságra egyébként a másforma világnézetűek táborának az eljárásmódja segített bennüket megtanítani.) Ebből a körülményből magyarázhatjuk meg azt a döntésig eljutni nem tudó, sajátságos helyzetet, melyben református szakköreink Pintér Jenő középiskolai irodalomtörténeti kézikönyvét illetőleg vannak, Az Egyetemes Konvent tankönyvbizottsága talán már négyszer is kiadta bírálatra másmás szakembernek, — s az egymásnak ellenmondó vélemények közt
