Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Zsigmond Ferenc: A magyar irodalomtörténet-tanítás alkalomszerű problémája
358 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Htás kérdések előtt. Az irodalomtörténeti tankönyv legelején kell tisztázni az irodalom fogalmát s nagyjában jelezni a megteendő út állomásait, a történeti fejlődés „ízületeit“. Az irodalom fogalmának régebbi meghatározása (ilyen vagy olyan könyvek, művek összesége) éppen napjainkban avul elfele s a modern irodalomelmélet az évtizedek óta tartó nagyszabású viták füzében bizonyára hamarosan megtisztul salakjától, a vita lényegének egyik-másik pontját pedig már ma is el kell fogadnunk. De az új fogalmi meghatározás megváltoztatja a történelmi vizgálatnak az anyagát, főképpen pedig a módszerét, — ez az újszerű kutatásmód azonban ma még a kezdet kezdetén van, egyetlen összefoglaló jellegű példa reá nálunk Horváth János A magyar irodalmi műveltség kezdetei c. műve, amely irodalmunk történetének mindössze a legrégibb és legkezdetlegesebb korszakával foglalkozik, olyan korszakával, amely nem is tudott igazi „irodalmat“ kitermelni, ezért e korszak határpontjait Horváth János is a nemzeti-politikai történelemtől kéri kölcsön.1 Egyáltalán, ami a magyar irodalomtörténet korszakokra való felosztását illeti, szinte tragikomikus a tanácstalanság. Az önállósulni kezdő irodalomtudománynak már derogál a művelődéstörténet vagy a politikai történet parcelláihoz alkalmazkodni, viszont még nem tudja felismerni saját fejlődésének önelvű láncrendszerét, belső autonómiáját. A VIIVIII. osztályú középiskolai diák eléggé fejlett eszű már ahhoz, hogy megütközve lássa: miként folyamodik pl. Pintér Jenő, nagy irodalomtörténetének mindenik feldolgozásában, más-más felosztási módhoz, miként minősíti a legutóbbi átdolgozásban a korszakokra osztást egészen külsőleges jellegű feladatnak, s legújabb korszakoló módszerének: az évszázadokra való felosztásnak egyetlen előnyét, az arányos kerekséget miként hágja át és sérti meg mindjárt 33% erejéig. 2. A közvélemény érdeklődése azonban az igazság tudományos kritériumai helyett annak világnézeti oldala felé kezd irányulni egyre nagyobb, egyre aggasztóbb mértékben, illetőleg ezt a kétféle szempontot manapság szeretjük mindinkább összezavarni egymással. Maga az a körülmény, hogy az emberekben öntudatos világszemléletmód alakul ki s hogy ez lassanként ösztönössé, logikán fölülivé erősödik és öntudatlanul is irányítójává lesz meggyőződéseinknek minden irányban: ez még nem volna baj, sőt örvendetes és kívánatos célja ez a szellem művelődésének. Csakhogy ebből az álláspontból az következnék, hogy egymás világnézetét tiszteletben tartsuk. E helyett azonban egyre szo'A mi szempontunkból szomorú jelenség, hogy a szakszerű tudományos búvárkodásnak irodalmunk összes korszakai közül éppen a reformáció kora a legmostohább területe. Nemcsak a X1X-XX. század irodalma foglalkoztatja a tudományos kutatók és bírálók nagy seregét, hanem a többi korszak modern szempontú feldolgozása is serényen folyik: a felújulás koráé (preromantika !), a „nemzetietlen" koré (A magy. Írod. népiesség Faluditól, Mikes viszonya a francia szellemi élet hez !), a katolikus visszahatás koráé (bárok!), legújabban megkaptuk a középkori irodalom eredeti módszerű méltatását is, — csak a protestánskori irodalom területén nézzük messziről és tétlenül a Szilády Áronok elárvult örökségét.
