Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 8. szám - Dr. Madai Pál: Aktualitás a történettanításban
PROTESTÁNS tanügyi szemle 325 társadalmi küzdelmeinek tárgyát, szellemi és anyagi életének problémáit is ismernie kell. Hivatását eredményesen csak akkor töltheti be, ha nemzetével együtt él, ha annak sokféle irányú, célú, erejű törekvését a nemzeti lét, a haladás és boldogulás szempontjából tárgyilagosan Ítéli meg, a fejlődés várható irányát és mértékét pedig mély körültekintéssel állapítja meg. Egyedül ez képesíti arra, hogy a történeti anyagnak életet, aktualitást adjon és a múlton át az élet tanító mestere, a nemzeti jövő érdekes előkészítője legyen. Itt természetesen felvetődik az a kérdés, hol van az a határ, amelyen belől még a nemzet vitán felül álló, egyetemes érdekei ápoltatnak s amelyen túl a nevelés magasabb szempontjaiból elítélendő politizálás, a nemzeti erő és összetartás növelését gátló, vagy egyenesen romboló eszmék, áramlatok pártolása kezdődik ? Ennek eldöntése néha kemény vita tárgyát képezheti, annyi azonban kétségtelen, hogy miként az elmúlt, akként a jövendő, az óhajtott történeti események értékmérője is csak a három örökérvényű kultúreszmény: a jóság, igazság és szépség lehet. Főként a jóság, mert valóban a történelem nagymértékben nevezhető „az etika képeskönyvéinek. Ha ezen időtálló kánonok fényét vetítjük a múltba és azon keresztül teremtjük meg a jövendő haladás ideáját is, akkor nemzetrontó határátlépéstől nem félhetünk. Mihelyt azonban a tanár egyoldalú történetfilozófiai felfogásnak engedve a történeti tényezők közül (vallás, eszme, zseni, tömeg, faj, környezet, gazdasági élet) egyet túlságosan kiemel és történetformáló erejétől elragadtatva a jövő fejlődés képét irreálisan alkotja meg, a nemzeti érzés- és gondolatvilág kialakítására káros szélsőségekbe téved. A felfogás egyoldalúsága természetesen az objektivitás elhagyására, s ezzel együtt egyéni vagy pártszempont, rokon- vagy ellenszenv érvényesülésére, a kedvenc eszme, a dicsőített irányzat védelmére s ugyanakkor a nemzet életében értékes mozgalmak és törekvések becsmérlésére vezet. Saját hivatásának nemzeti jelentőségét, eszményi céljait helyesen ismerő, lelkiismeretes történettanár a középiskolában semmiféle szélsőséges irányzatnak hirdetője nem lehet. A történet anyaga, annak bármily aktuális területe, mindig csak eszköz maradhat kezében a nemzeti eszmény megvalósítására törő középiskola céljának munkálásában. Nem feledheti el, hogy ő nem szaktudós, nem is politikus, hanem nevelő, akinek tevékenységét a pedagógia elvei, eszményei korlátok közé szorítják. E határokon belől pedig sokkal több feladat elvégzése vár rá, mint amennyit összes kartársaival elvégezni képes. Sokszor volt aggasztó, de most különösen az a magyar jövő. Ennek biztosítása, hazánk régi nagyságának és dicsőségének visszaállítása a legaktuálisabb magyar probléma. Nem kétséges azért, hogy Trianontól egészen a régi Magyarország magvalósításáig az új honfoglalással kapcsolatos eszmék és törekvések töltik meg a nemzet minden hű fiának lelkét és csakis megcsonkításunk folyton marcangoló tudata emelheti ki, teheti gyümölcsözőbbé a magyar nemzeti nevelés számára az emberi múlt bármely mozzanatát. Más népek is hasonló-
