Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 8. szám - Révész Imre: Az átértékelt történetírás
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 317 iskolákban tanított történelem ellen. Minden eszményi vonása és minden lelkesítő ereje mellett is alapjában véve száraznak, szellemtelennek és unalmasnak találta azt. A történelem, mint „az élet mestere", valami nagy, elvont általánosságban szakadatlan tisztelet és elismerés tárgya volt: de sem egyes történetíró, sem egyes történelmi munka, tankönyv nem volt olyan, aki és amely a művelt társadalom szélesebb rétegeiben is osztatlan népszerűségnek örvendett volna, akit és amelyet szakkörön és a tanulóifjúság körein kívül is olvastak, idéztek, nagyrabecsültek volna. Nem akadt ilyen sem a Carlyle-, sem a Macaulay-, sem a Michelet-, sem a Runke-féle típusból. A magyar köztudatban (ezen most midig művelt emberek közvéleményét értem!) úgy élt a történetíró, mint egy végtelenül tiszteletreméltó munkát végző, de részletkutatásai tömkelegében elvesző, gyűjtő és kritikai pepecselésekbe mélyedt tudós, aki igen sokszor nem látja a fától az erdőt, az évszámoktól a korszakokat és azoknak megkülönböztető vonásait. Ahogyan a magyar történetírás tudományos üzeme egyre jobban kibővült és elágazott: egyre hangosabb lett az a követelés, amely a nagyvonalúságot, a nagy eszmei összefüggések föltárását sürgette s ebből a szempontból még a középiskolai történettanítást is egyre hiányosabbnak találta. Komoly magánbeszélgetésekben is, közéleti megnyilatkozásokban, pedagógiai programmkitűzésekben is egyre többször lehetett hallani, hogy a történetírásnak és történettanításnak nem szabad csak az egyoldalú politikai és katonai szempontokra, évszámokkal és részletadatokkal túlterhelt, krónikaszerü előadásra szorítkoznia : adnia kell minél több művelődéstörténetet is és általában törekednie kell a nemzetéletnek minél többoldalú és minél egységesebb szemléletére és szemléltetésére, amit a legjobb indulaté hazafias beállítással, színezéssel és szólamokkal sem lehet pótolni. A „szellemtörténet“ szót akkor még nem igen lehetett hallani, de lényegileg már akkor ez volt az, amit a művelt köztudat többé-kevésbbé világosan kívánt. Kívánta pedig ezt elsősorban éppen nemzeti szempontból: azért, hogy a nemzetélet egyetlen értéke se menjen a történetírásban s a nemzeti szellem és öntudat kifejlesztésére törekvő történettanításban veszendőbe. Ha már most egyfelől a magyar történettudományban s ennek megfelelően a történettanításban is ma kialakult új helyzetet, másfelől az erre vonatkozó művelt köztudatot vesszük figyelembe : nagyon érdekes változásnak lehetünk tanúi. A magyar történettudományban ma világos megfogalmazással van programmul kitűzve a szellemtörténet szempontja és módszere, amely a középiskolai történettanítás könyveiben és gyakorlatában is egyre erősebben és öntudatosabban érvényesül. Viszont egészen elfogulatlanul meg lehet állapítani, hogy a művelt köztudat ezzel a szemponttal és ezzel a módszerrel szemben — határozottan tartózkodó, sőt jobbára bizalmatlan. Nagyvonalúságában elnagyoltságot és ezzel együttjáró felületességet lát, synthetikus felfogását hajlandó a részletek elhanyagolásának vagy önkényes kezelésének minősíteni, az eszmei összefüggések, a szellemi fejlődés kutatásában tetszetős és célzatos konstrukciókat vél fölfedezni. Itt-ott még a nemzetiét-
