Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 8. szám - Révész Imre: Az átértékelt történetírás
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 318 lenségnek, vagy kevésbbé szélsőséges formában a sajátosan magyar nemzeti értékek nem kellő megbecsülésének vácija is elhangzik az új szempont és módszer ellen — még nagyon előkelő helyekről is, habár ott természetesen előkelőén tompított formában — s az új történettudományi és történettanítási törekvésekkel szemben a tudományos megbízhatóság és a nemzeti jelleg netovábbjaként állíttatnak oda az egy-két emberöltővel ezelőtti régi történelmi iskolák. Magánbeszélgetésekben, publicisztikai megnyilatkozásokban ma ép oly kesernyés ízű elméskedésekkel találkozunk a „szellemtörténész“ félszeg, elfogult, talaj - talanul spekuláló, néha egyenesen konjunkturálisnak beállított alakja fölött, mint amilyen elméskedéseknek ezelőtt egy emberöltővel, de még jóval azután is, az adatbogarász, a lélektelenül kritizáló, az orránál tovább nem látó historikus volt a céltáblája. Az átértékelő köztudatnak ebből az érdekes megváltozásából két nevezetes tanulságot gondolok levonhatónak. Az egyik az, hogy ime: a nemzet művelt köztudata semmi körülmények közt sem tud és nem is akar lemondani arról a jogáról, hogy a nemzet történetének tudományos művelését és pedagógiai célú felhasználását felülbírálja és ellenőrizze. Ebben az a mérhetetlenül nagy igazság jut kifejezésre, hogy a nemzeti történelem mindenkor a legbensőbb összefüggésben van a nemzet jelen életével: mindenkor ezt az életet kell szolgálnia, ennek szövevényes útjait megvilágosítania, ennek keserves létküzdelmeíben irányt mutatnia és ihletést adnia. Az a tudományos történelem, amely a nemzet jelen életétől elszigeteli magát és jelen problémáival nem törődik: legfőbb értelmét és létjogosultságát veszíti el. Az csak szellemi játék, antikvár fényűzés, amely a legjobb esetben is meddőségre van kárhoztatva, ha ugyan egyenesen és közvetlenül kárt nem tesz. A nemzet művelt köztudatának ezért van joga minden időben ellenőrizni és felülbírálni a nemzet kebelében folyó történettudományi munkát s az ahhoz kapcsolódó nevelést. Ez ellen rugódozni történettudósoknak és történettanítóknak nemcsak fölösleges, de egyenesen tilos. A másik tanulság viszont az, hogy a mindenkori művelt nemzeti köztudat nagyon érzékenyen tud ugyan reagálni a nemzeti történetírásban fennforgó hiányokra s ezekből következhető veszedelmekre, de arra már — éppen „köztudat" voltánál fogva — nem képes, sohasem volt és sohasem lesz képes, hogy módszerek és szempontok tekintetében tudományosan megbízható határozott irányt is mutasson. Csak vészjelző és tilalomfa, de nem menetrend és nem térkép. A történelem tudományos munkálásának és nevelői szolgálatának belső törvényszerűségét és fejlődésmenete logikáját a nemzeti köztudat, még ha a lehető legtisztultabb és legemelkedettebb is, soha meg nem szabhatja. Ez a törvényszerűség és ez a logika benne van magában a tudományban s az azon alapuló nevelésben, ezeknek lélektani és ismeretelméleti feltételeiben. Történettudomány és történelmi nevelés tehát — a nemzeti szempont souverainitásának abszolút mértékű elismerése mellett is — csak önmagukból, autonomikusan fejlődhetnek és juthatnak el a gaz-
