Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 8. szám - Révész Imre: Az átértékelt történetírás
316 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE már nem közölhetett. Szépen mondotta sírjánál búcsúzó leány tanítványa, hogy egy szépséges könyvet rabolt el örökre a virághervasztó ősz növendékeitől; ebből a csodálatos szépségű és mérhetetlen gazdagságú könyvből olvastak eddig, mely most örökre bezárult előttük. Szelényí elolvasta a magának kiszabott feladatot, imára kulcsolta kezét s nagyot sóhajtva nyugodtan adta nemes lelkét a Teremtőjének. Hamvait a budai hegyvidék festői fekvésű temetőjébe kísérte örök nyugalomra a kegyelet. Szellemét őrzik tanítványai, barátai és őrzi a Protestáns Tanügyi Szemle híven és örökké. Dr. Böhm Dezső. Az átértékelt történetírás. „Átértékelt,, és nem „átértékelő“ történetírásról szeretnék beszélni ezen a reám nézve különösen megtisztelő helyen, e folyóirat felelősszerkesztőjének, egykori nagyon kedves tanítványomnak el nem háríthatott fölszólítása alapján. Tehát nem arról az átértékelésről, amelyet a ma tudományos, vagy nem tudományos történetírása végez, vagy végezni vél egyes történeti alakokon és dolgokon — erről az átértékelésről más helyt részletesen kifejtettem szerény fölfogásomat, amely lényegében kritikai, kezdve már magán az „átértékelés" szón — hanem arról az átértékelésről, amelyet, ama másikkal egyidejűleg, a mindenkori legnagyobb átértékelő, t. i. a köztudat végez magán a történetíráson, annak fogalmán és feladatain, a nevelőieken is. Akkor, amikor én a középiskolai tanulmányaimat megkezdtem, tehát körülbelül egy emberöltővel ezelőtf, már régen, legalább is egy másik emberöltő óta ki volt alakulva a művelt magyar társadalomban a történelemnek, a történetírásnak és tanításnak az az értékelése, amely azután uralkodott mondhatni egészen a világháború végéig. Ez az értékelés nem volt egészen harmonikus és éppen ezért érdemel különös figyelmet. A művelt magyar társadalom a történelmet akkor — mint ahogy nagyjában ma is — elsősorban a nemzeti nevelés egyik leghatalmasabb tényezőjének tekintette s a történetírók és tanítók munkáját legfőképpen ebből a szempontból értékelte. A középiskolai történettanítástól elvárta, hogy nagy példák fölmutatásával lelkesítsen, nagy tanulságok levonásával irányítson s állítsa magát mindenestől fogva nagy nemzeti eszményeink — elsősorban a szabadságeszmény — szolgálatába. — Lényegileg ugyanebben látta a köztudat a tudományos történetművelés végső feladatát is. Minden vitán felül állott az, hogy azoknak az emberöltőknek történetírása és tanítása ezt a köztudat által kitűzött feladatát kifogástalanul s a mély meggyőződés benső hevével teljesítette. Nemcsak akkori, de mai szemmel nézve sem lehet ezt kétségbevonni. És mégis — ugyanannak a müveit magyar köztudatnak más szempontból erős kifogásai is voltak a tudományosan írt s az
