Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 6. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 237 tudóst a tudományos módszeresség kötelezettsége alól. A részletkutatások és az oekumenikus bírálati szempont vezethetnek el csupán az egyháznak, mint misztikus szellemi valóságnak a tökéletes megértéséhez. Ez az. oekumenikus felfogás nyilatkozhatik más-más sugártörésben, de ez a történeti tárgyilagosságnak nem akadálya. Mert a sine ira et studio elkoptatott jelszava helyett inkább a tárgyba való rokonszenvező elmélyedés szükségét kellene hangsúlyoznunk. A nagy történelmi személyek és események legtitkosabb gyökérszálait nem is lehet máskép felfeiteni, csak intuíció segítségével. A tárgyilagosságot csak a vak szeretet veszélyezteti. „Az egyháztörténetírás tudományos értéke igazában nem azon fordul meg, vájjon „objektiv“ avagy „szubjektív" álláspontról ír-e annak művelője, hanem azon, komolyan veszi-e a mindenkori legmagasabb színvonalú tudományosság követelményeit, fegyelmezi-e magát becsületes igazságkeresésében mindenoldalú tájékozódással és szigorú kritikával, vagy pedig mindezeket pótolhatni véli a puszta lelkesedéssel és a saját egyháza ügyének való használni akarás jószándékával (161. old.) Az itt mondottak a jóindulatú dilettáns történetíráskodás káros voltát végre teljes nyíltsággal meg merik bélyegezni. És ha csak a múlt századbeli prot. magyar történeti irodalomra tekintünk is vissza, megdöbbenve kell megállapítanunk éppen a tudományos képzettség, a szigorú módszeresség terén mutatkozó visszaesésünket. Valóban legfőbb ideje volna a prot. történetírás — nemcsak egyháztörténetírás! — mezején ilyen irányban tekintenünk körül! Révész Imre megállapításaiban oda jut, hogy a legjobb indulatú tudománytalan, iskolázatlan apologetikuspolemikus történetírás is káros, s az öncélú tudománymüvelés már csak igazságának erejébe vetett hite miatt is lemond ilyen mellékcélokról. Minket pedagógusokat azonban leginkább érdekel, amit a pedagógiai célzatú történetírásról mond. Az egyház a történelmet, —anyagot nyújtó, ideálokat megrajzoló segédeszközének tekinti. De a tudományos és pedagógiai történetírást nem szabad összezavarni, sőt legjobb, ha egy egyén mind a kettővel nem is foglalkozik. Más jeleneteket élez ki, más hangon ad elő az egyik, mint a másik. És most hangzik el a legkomolyabb felelet arra a vádra, hogy az új történetírás a hősöknek közönséges emberi nívóra leszállításával legszentebb érzelmeket sért meg, a hithüséget veszélyezteti. .. Ügy érzem, hogy az egyháztörténelemről szólva, itt dönti el szerzőnk a Szekfű-féle polémiákban annyi keserűséget okozott kérdést: van-e joga a történetirónak a reális vonások hangsúlyozásával a hagyományok által megszentelt képen változtatni ? Szerzőnk szerint a nagy történeti személyiségek hatása, igazában lelkűk legbensőbb magvának népük ideáljaival való egybeforrásából ered. Ok maguk válnak így ideállá — s ezt a szerepüket figyelembe nem venni még tisztán tudományos szempontból is rendkívül nagy hiba. De viszont nem szabad személyi kultuszba átmennie, azaz fenntartania az ideálba vetett hitet, valónak megismert vonások elhallgatásával! Mert gyanús az olyan ideál, amelyik a valóság fényében értékét veszíti. Az eszménnyé magasztosult életeknek reális
