Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 6. szám - Hazai és külföldi irodalom
236 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE korszakát élte. Ha szabad így mondanom: a „nyugativá válás" lázán ment át, csakúgy, mint szépirodalmunk, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt nem divatról, hanem a legkomolyabb munkamódszerekbe beledolgozódásról volt szó. A történetírás lassú járású tudományos munka, gyümölcsei évtizedekig érnek, azért nagyközönségünkig csak a legutóbbi esztendőkben jutottak el ennek a nagy megújhodásnak az eredményei. Meglepő visszhangra találtak. A sajtó bizonyos „szenzáció“ ízét érezte meg egynéhány alkotáson, s ezzel szinte társalgási témává lett a „történelem reviziójának" gondolata. Természetesen azonnal pártpolitikai kiélezést kapott a kérdés: a kát. sajtó nyugodt önérzettel és jóakaratúlag vette tudomásul, hogy végre a tudományosság is az ő szolgálatába szegődött, másfelől a protestantizmus mély sértődöttségében titkos jezsuitizmussal vádolta meg még saját embereit is, ha egyszer az új irány hívei közé tartoznak. Közrejátszik a felekezeti ellentéten kívül a dinasztikus és nemzeti szellem harci jelszava is: úgy hogy a történelemmel igazában komolyan nem foglalkozó egyének és rétegek is kötelezve érezték magukat az állásfoglalásra. Egészen a parlamentig, sőt a kultuszminiszterig jutottak el az ügy hullámai. Másfelől pedagógiai vonatkozásban a történetlanárok, sőt a vallástanárok is félszeg helyzetbe jutottak, mikor tudományos képzettségük és nemzeti, meg vallási meggyőződésük között hirtelen ellentéteket kellett felfedezniök. Azt hiszem, hogy még nincsen is megoldva a Hóman — Szekfű féle új magyar történelemnek a prot. iskolákhoz való viszonya, s egyre nehezebbé válik a határozott állásfoglalás. Annál nagyobb örömmel ismertetjük Révész Imre klasszikus tömörségű kis értekezését, mert éppen az itt felmerülő legfontosabb elvi kérdésekre ad meglepően világos, meggyőző erejű választ. Az egyháztörténelem az a tudomány, amit már eleve mindenki irányzatosnak tart, nem is tud másként elképzelni. Születése kétségkívül apologetikus-polemikus szükségletet elégített ki, azonban már a bollandista jezsuiták az igazság hiteles megállapítását tartották a legjobb apológiának. A felvilágosodás kora óta az egyháztörténetírásnak mégis két típusa alakult ki: a kát., amelyik csak a maga hitét tekinti igaznak, s tárgya kizárólag az egyház mint intézmény, és a prot., amelyik bizonyos mértékig relativista és a tört. tárgyának a kér. vallást tekinti. Áthidalható-e itt az ellentét? Rendkívül súlyos kijelentése szerzőnknek — mert a prot. történetírás egész ú. n. liberális irányzatának kritikája rejlik benne — hogy az egyháztörténet nem tágítható vallástörténetté, a keresztyénség nem tekinthető egy vallásnak a többi közül. Mert „... igazságos csak az a tudományos felfogás lehet, melyik nem félti a maga tudományos jellegét attól, hogy a kér. vallás abszolút kijelentés — voltát fenntartás nélkül elismerje.“ (148. old.) Itt nyilvánul meg szerzőnk „pozitivizmusa" a szó legnemesebb értelmében. Az egyháztörténelmet szerinte csakis teljesen teológiai alapfelfogással lehet megérteni. És ez az a pont, ahol kát. és prot. történetírás összekapcsolható. Viszont a hit még nem menti fel az egyház történetét kutató
