Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 3. szám - Vitéz dr. Bessenyei Lajos: Új tanterv felé
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 81 észre, hogy a latin állandóan és növekedő mértékben rontja a magyar nyelvet. Ez azt bizonyítaná, hogy nem értenek a mesterségükhöz, a nyelvészethez és annál szomorúbb lenne, hogy mindennek ellenére mégis nyelvészeti állásokat töltenek be. Azonban szerencsére ez nincs így. A latinból igenis csúszott át nyelvünkbe egy-két latinizmus (azonban a magyar gyermeknek még erőltetve sem fordul a nyelve — tatikra-tetikre), de ez inkább fogyóban van, mint szaporodóban; ellenben igaz az, hogy tele van a beszédünk fülsértő germanizmusokkal, amelyek kezdik a nyelvünket nagyon is ellepni. Ez az érv hát — ki kell azt mondani minden tiszteletem dacára a miniszter iránt — novum ugyan a latin ellen folyó harcban, de egyúttal tévedés is. Összegezve mindent: a lehető legnagyobb aggodalommal nézzük az elöie bejelentett reformot. Semmiképpen sem tartjuk azt megindokoljak és rendkívül félünk, hogy nemzetünk mai válságos, élet és halál borotvaélén táncoló helyzetét még az is felettébb nehezíteni fogja, hogy kultúrfölényünket, közművelődési színvonalunkat ez a reform alászállítja. Egy ilyen újítás hatása legelébb egy pár évtized múlva látszik meg, addig üres jósolgatás és jövendölés minden. A közoktatás terén tehát éppen ezért minden reformot meg kell beszélni és eleve ki kell érlelni. Maga a miniszter írja (1. cikk): ......meggyőződésem szerint a kultúrnolitika terén csak az a reform válik igazán a nemzet lelki sajátjává, szívódik fel vérébe, amelynek helyességét a közgondolkodás belátja.“ Mégis ezzel a kijelentéssel a legélesebb és legmerevebb ellentétben most a miniszter mintegy bejelenti, hogy autokrata módon fog eljárni és minden további nélkül egyszerűen bevégzett tényeket fog teremteni. Pedig ezúttal nem közönséges újításról van szó ; százados hagyományokat akar felforgatni, „darázsfészekbe nyúl“; hát akkor — kérdem teljes tisztelettel — miért nem tartja szükségesnek most is a lelkek megnyerését, meggyőzését ? Egyáltalában miért kell úgy sietni ? Mert néhány cikk egy politikai napilap hasábjain, amely lapot a magyar publikum igen nagy része nem is olvas, remélem, ezt csak nem lehet a kérdés megvitatásának, a probléma tisztázásának, a vélemények leszűrődésének nevezni ? Ez olyan, mint mikor a rádióból hallgatok valamit, amivel nem értek egyet, de hiába szólok bele vagy ellene, a studióbeli előadó abszolút megközelíthetetlenségben beszél és akár százezer hallgató kiabálhat vétót, mégis neki van igaza. Legalább is pillanatnyilag neki. Attila egykor százezrek élén nyomult feltartózhatatlanul Róma felé és már hosszú-hosszú út után „ante portás“ volt, mikor egy fehérruhás, fegyvertelen, szelíd pap egyszerű kéréssel visszafordulásra bírta az „Isten ostorát“ : Attila tehát nem ment be Rómába, mert „legszebb győzelem az, amit az ember önmaga felett arat." A magyar tanárok szürke seregének, mindenesetre egy jelentékeny kontingensének nevében mi is arra kérjük a minisztert, hogy reformját előbb tárgyaltassa meg a szakkörökkel, szaktényezőkkel, a magyar középosztállyal. Ha felvetett igazságában olyan megdönthetetlenül hisz, akkor miért a húzódozás a szükséges tárgyalástól, hiszen az csak erőt és szilárdságot adhat neki ? Ha pedig esetleg mégis van tévedés a kitűzött
