Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 2. szám - S. Szabó József: Az iskola, közönség, tanár és tanítvány
42 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE miák és egyetemek lesújtó kritikája. Látnivaló dolog tehát, hogy a középiskola helyzete nem könnyű s valósággal két malomkő között őrlődik. Sok mindent mond és fed az az általános képzés, amibe a középiskola célját beleszorítolták s amit sokan nem értenek meg, vagy nem akarnak megérteni. Éppen nehéz helyzetére tekintettel inkább jóakaratú segítséget, mint gáncsot várna minden tényező részéről. De ha már ezt el nem érheti, komoly és alapos kritikát kér, nem játékos gúnyt, kipellengérezést, könnyelmű és frivol elbánást. Olykor valóban bántó figura, paródíkus alak, ahogy egy egy tanár regényben vagy színműben a nyilvánosság elé kerül. Az iskola szellemét, rendszerét, irányát, módszerét, fegyelmét, nevelésének egész körét sértő éllel vagy kacagtató színezéssel viszi világ elé egy-egy ügyes toll. A legtöbbször úgy szerepel az iskola, mint a megrögzött vaskalaposság, üres formalizmus, elavultság, ósdíság, ügyefogyottság melegágya, ahonnan csak úgy árad a dohos szag. Hát jó, ne hivatkozzunk a Horatius Ars poeticájára, mert azon — úgy-e bár — már túl vagyunk, elavult valami, noha a régiektől is sokszor tanulhatunk, de hivatkozzunk az ars honorificandi-va, amellyel az író tollának és lelkiismeretének tartozik. És tartozik nemzetének, mert a magyar iskolának és munkásainak torzvonásokkal való karikatúrázása a magyar nemzetre is lealacsonyító. Micsoda nevelést adhatnak, ízlést, erkölcsöt, műveltséget, tudományt terjeszthetnek ilyen elmaradott, gyarló iskolák, gyámoltalan, selejtes vagy nagyképű, szeretetlen, nem ritkán nyers és durva tanáraikkal I Tessék csak ezen gondolkozni I Nemde minden ferdítés és torzítás a magyar társadalom és nemzet elevenébe vág? Erre már nagyon okosan máshol is rámutattak. Igaz, az iskolának még forrongásban lévő, meg nem ért növendékei általában sok rossz viccet faragnak reá, sok gúnyt űznek belőle is, tanáraiból is. Ez így volt ősidők óta és igy lesz a világ végéig. Ezt tűrni kell, de nem is veszedelmes. Az ifjúság túláradó kedve, játékos temperamentuma hozza magával. Nevetésre késztő inkább, mint bántó. Az élet legtöbbnyire lehántja az ifjú lélek vad hajtásait s utóbb már megkomolyodva nem nevethető médiumot, hanem kedves, áldásos alma matert lát az iskolában, édes emlékekben fürdik meg, ha reá gondol, hálás az általa nyújtott szellemi adományokért. A tanárok képe is a múltból maradt, lágy, szelíd mosolyon át mint az édes, jó apjáé magasodik fel előtte. Ez az emberi kor és az élet sorja. Látható jelei most az alma materek körül egymásután alakuló diákszövetségek, amelyek mind élő bizonyságai a tanítványí ragaszkodásnak és hálának. Hanem hát azt mondják, hogy mégis csak bajnak kell lenni az iskolában, mert a legkiválóbb elmék nem érzik jól benne magukat, összeütközésbe jönnek tanáraival, tantárgyaival, rendtartásaival, törvényeivel. És itt a régi, nagyhírű protestáns iskolákból hoznak fel példákat mintegy annak az illusztrálására, hogy bizony a homlokukon ragyogó fény nem homály nélküli, Lám Bayer János pasquillust gyártott az eperjesi iskola rektorára; Márton Istvánt Debrecenben a sedes scholastika elé állították s majdnem kicsapták az ifjúság nevelésének, kemény
