Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 7. szám - Dr. Szigethy Lajos: Dunántúl lelke (Elnöki megnyitó beszéd)
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 1 Dunántúl lelke. (Elnöki megnyitó beszéd az evangélikus tanáregyesületnek 1930. évi június hó 9-én Bonvhádon tartott közgyűlésén. Ravasz László, a mi közös protestáns büszkeségünk, egy értekezésében Erdély lelkét éles látással elemezte és gyönyörűen szemléltette. De ha van különleges lelke Erdélynek, — van ám ennek a Duna-ölelte paradicsomnak, a ligetes Dunántúlnak is, melyet Árpád apánk olyan szépnek talált, hogy a nagy haza keretében ezt választotta ki külön kis hazául magának és Magyar, vagy Megyer törzsének. Keressük hát — már amennyire rövid elnöki megnyitó beszédben lehetséges — ezt a dunántúli lelket, amint különösen itt a kies Völgység e fővárosában, szorosabban véve pedig a Szentlőrinc—bonyhádi gimnázium múltjában is előttünk feltárul. Kirándulásunk a ligetes múltba nem lesz tanulság nélkül és talán nem lesz érdektelen. Találkozunk nem egy dicső alakkal, mondhatjuk nemzeti géniusszal: legelsőbben is Vörösmarty Mihállyal. Igaz, hogy ő Nyéken született embernek, kétlábú, tollatlan lénynek, de Bonyhádon született költőnek. Itt avatta őt azzá két mélységesen mély és mégis kimondhatatlanul édes bánat: a nemzeti és a szerelmi bánat. Különösen az első. A Zalán futása a legsötétebb Metternich korszakban a nemzete sorsán aggógó szív feljajdulása: „Magyarok, azt a hazát, melyet Árpád olyan dicsőén szerzett meg, ne hagyjátok csúfosan elveszni! “ És így lesz a bonyhádi poéta lelki testvére a Dunántúl honfibánatba merült nagy magyarjainak. Zrínyinek, a költőnek, aki vérző szíve mélyéből kiáltotta: „Ne bántsd a magyart!". Széchenyi Ferencnek, akit fia nem egyszer látott sírni hanyatló hazájának sorsa fölött. Széchenyi Istvánnak, akit honfibúja halálba kergeteft. Kisfaludy Sándornak, aki a sivár jelenből a balatonmelléki lovagvárak daliás múltjába menekült vissza. Kisfaludy Károlynak, aki itt a szomszédságban a hősvértől pirosult gyásztért sóhajtva köszöntötte. És Berzsenyi Dánielnek, aki a hajdan erős magyar elkorcsosult ivadékait lángostorral ostorozta. Nekünk evangélikus magyaroknak Bonyhád poétája egy nagy dunántúli erénynek, a vallási türelemnek is géniusza. Olvassuk el csak Pázmán című epigrammját: Pázmán, tiszta valóságnak hallója egekben Megtért térítő, állok az Isten előtt, S hirdetek új tudományt, óh halld s vedd szívre magyar nép: „Legszentebb vallás, a haza s emberiség!"
