Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
132 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE iskolai nevelés elsősorban a Pázmány alapította nagyszombati kollégiumban, azután a Kisdy Benedek kassai akadémiáján. A jezsuiták kitünően tanítottak s nevelésükkel úgy az élet követelményeire, mint a vezető közép- és főnemesség érdekeire is tekintettel voltak, míg a protestáns iskolákban inkább csak a szegény kis nemesek és a jobbágyok gyermekei tanultak. Epezért az előkelő családok nem küldték ezekbe fiaikat, hanem mikor a jezsuita intézetek úri kényelemmel berendezett és fölszerelt internátusokkal megnyíltak, a protestánsok is azokba vitték gyermekeiket, amint ma is ilyen úri kényelmet nyújtó katolikus internátusokba helyezik el előkelő protestáns szülők fiaikat és leányaikat. Az úri rendnek szolgáló jezsuita iskolák voltak az ellenreformációnak, az ifjú lelkek átalakításának melegágyai. Nagyszabású és hatású térítő munkát végeztek, de vájjon mondhatjuk-e, hogy kényszer nélkül ? Bizony nemcsak a visszatérített fő- és középnemesek gyermekei képeztettek ezekben a nemesi nevelőintézetekben (289. lap), hanem egyenesen ott nevelték katolikusokká a protestáns gyermekeket. Szekfü nagyon helyesen mondja, hogy a 16. és 17. század vallási története a legkomplikáltabb problémák egyike. (267. lap.) E nagy komplikációból ő leszűr és megállapít bizonyos történeti felfogást, azt t. i., hogy modern értelemben vett elvi vallásszabadság és egyetemes tolerancia a 16. és 17. századokban nem nyilvánult meg. Tökéletesen igaz, de hát ezt ebben a formában a régi protestáns egyháztörléneti szemlélet sem állította és állíthatta. Azt azonban, bármilyen szenvedélyesen ellenezze is Szekfü, ma is valóságként állítjuk, hogy „bár a protestantizmus sem ismerte a magasabb vallásos türelmet, de mindig nagyobb türelmet tanúsított, mint a katholicizmus, mely a vallásos türelmet elvileg kizárja és hivatalosan kárhoztatja.“ Mi is elismerjük, hogy korlátlan, radikális vallásszabadságot és türelmet nem kereshetünk a 17. században, de állítjuk, hogy pl. Erdélyben az akkori viszonyoknak és lelkiségnek megfelelő vallásszabadság és türelem uralkodott. Ezt hiteles adatok bizonyítják. Sporadikus esetekből általánosítani nem szabad. Miért nem marad tehát nézetéhez hű a szerző s miért kutatja az egyetemes humanizmus vallásszabadságát? Hiszen a genetikus történetírásnak is alapelve, amint Hóman előadja, „hogy minden történeti személyt, eseményt és jelenséget saját kormiliőjében kell vizsgálnia és értékelnie, mellőzve a későbbi korszakok világnézetéből, elméleteiből és történetszemléletéből következő anakronisztikus momentumokat" A vallásszabadság és türelem is fejlődés eredménye s hol vagyunk még ma is annak teljességétől! A nemzetiségi kérdésről mély és igaz meglátással állapítja meg Szekfü, hogy e tekintetben a 17. századot Magyarországon bátran nevezhetjük a tárgyilagosság korának. (100. lap.) De amit ebből a magyar nacionalizmusra következtet, azt már fenntartás nélkül nem fogadhatjuk el. Azt írja ugyanis: „Az erdélyi kálvinista magyarok arra törekedtek, hogy az oláhokat magukhoz csatolják, asszimilálják, de nem nacionalizmus, hanem kizárólag vallás dolgában. Ha mai gondolkodásunk formáit akarnók ezen dolgokra alkalmazni és feltennők, hogy a