Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 133 magyarok asszimiláló törekvései nemzetiségi vonatkozásúak voltak, akkor valóban gyengeelméjűeknek kellene őket nyilvánítanunk, mert hiszen törekvéseik szolgálatában éppen az oláh nyelvek támogatása volt egyik legfőbb eszközük.“ (101. lap.) Itt mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a reformáció princípiuma a hit igazságainak nemzeti nyelven hirdetése és kinek-kinek a saját nyelvén végzett istentiszteleti szertartás. Az oláh nyelvet is ezért állították az erdélyi kálvinisták törekvéseik szolgálatába. A magyar nyelv erőszakolása e téren igazán gyengeelméjűségre vallott volna már csak az eredményt tekintve is. De hogy ők ilyen módon az oláh nyelvet akarták volna támogatni és fejleszteni, az már elképzelhetetlen. Sőt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György, meg az ő református püspökeik, akik az oláh hittérítési miszszíót vezették, voltak olyan magyarok, hogy ebben a misszióban magyar racionális célt is tűzzenek maguk elé. Nemhogy erőszakkal, tüzzel-vassal érjék azt el, hanem lassú, céltudatos működéssel. Vannak reá adatok, hogy az oláh reformátusok előbb neveiket magyarosították meg, azután érzésben, majd nyelvben is magyarokká lettek. így ítéli meg többek között az ő működésüket a kiváló történetpolitikus, gróf Bethlen István is, aki ezeket mondja: „Bethlen Gábor és I. Rákóczi György öntudatosan törekedtek arra, hogy a protestáns vallás egybeforrasztó erejének segélyével Erdély három nemzetét, különösen az oláhságot is, a magyarság ügyeinek megnyerjék, törekvéseikbe bevonják és ezáltal az erdélyi fejedelemségnek egységes nemzeti és társadalmi alapot létesítsenek. Bethlen Gábor és Rákóczi György iskolák alapításával, nyomdák felállításával, a biblia lefordításával, lassú és türelmes munkával arra törekedtek, hogy a kultúra és tudás segítségével az oláhságot az erdélyi magyarság színvonalára emeljék, ezáltal társadalmi és nemzeti összeforradását elősegítsék.“ (Prot. Szemle. 1917. 602—03. lap.) Szekfű Gyula párhuzamba állítja a pozsonyi rendkívüli törvényszéket (1671—73) a dési bírósággal (1638) és azt mondja, hogy „a pozsonyi törvényszék lényegében ugyanazon elveken alapult, mint I. Rákóczi György dési bizottsága az unitáriusok és szombatosok ügyében: mindkettőnél arról volt szó, hogy politikailag is veszélyesnek felismert felekezetre sújtson le a hatalmon levő fél." (354. lap.) Nem csodálkozunk ezen a párhuzamosításon, mert ezt már jóval előbb egy református ember is megcselekedte. (Prot. Szemle. 1905. 291. lap.j De a kettőt összefogni s a dési eljárással a pozsonyi törvényszéket mintegy expiálni mégsem lehet. A dési bíróság lényegesen más viszonyok között, lényegesen más felfogással és céllal s lényegesen más eredménnyel működött. Nem szándékozunk ezt védeni, mert nem is lehet. Ahogy a Faust-ban Mephistopheles mondja: „Sie ist gerichtet." Azonban a dési bíróság országgyűlésen, törvényes keretek között működött. Az unitáriusokra nem sújtott le, hanem complanatiót keresett velük, a rajongó szombatosok pedig politikailag nem voltak veszélyesek, hanem, ahogy már Bethlen Gábor ellenök való fölléptekor (1618) megállapította, a józan reformációt veszélyeztető sectariusság és „hamis istentisztelet" volt vétkök a kor szemében, tehát tisztán vallásos okból nyomták el
