Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 4. szám - Mohr Győző: Helyesírásunk
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 124 kozik, nem érti, nem is írja ki, sokszor még Herczeg Ferenc sem, holott ez a t egy régi birtokos esetnek a maradványa. Tehát az elemzés nem igazít egyformán kötelezően a helyesírásra. Erre kénytelenítve megint a kiejtéshez tértek vissza a helyesírás kutatói oly módosítással, hogy a statisztikában kerestek útbaigazítást és kimondták, hogy többféle használat közül a legelterjedtebbet fogadják el normául. Ezzel a módszerrel megakadályozhatják az afféle torzalakoknak az elterjedését, mint engesd, értsd: engedd (engedjed: engedd, festjed: fesd), de nem csekély a fülfájdalmunk pl. tanulnék a költeményt helyett szerte garázdálkodik és rombolja a nyelvérzéket ez a kifejezés: tanulnánk a költeményt! Vagyis a feltételes jelen tárgyasigeragozását, nyelvünk egyik legféltendőbb finomságát, a statisztikára való utalással veszélyeztetik. A régi írók egészen a kódexekig fel, szinte szívesen használják műveikben a feltételes jelen tárgyas alakját és példát adnak a hagyományok megőrzésére. (Veszprémi kódex 53, Lépes Bálint: A pokoltól rettentő tükör. Prága, 1617: adniok-adnók. Margit legenda 39: Ha ezeket az te atyád és anyád tudnayak-tudnák.) Tehát világos, hogy a statisztikát sem szabad végső fórumnak tekinteni a helyesírásban. Nem lehet lebecsülni a magyar betűvetés kezdetéig visszanyúló hagyományt a hangzós lekottázásban. Ez nemcsak ilyen tulajdonnevekre vonatkozik, mint Thewrewk. Eötvös, Beöthy, vagy Zichy, Széchenyi, Batthyány és nemcsak ilyen hangzókra, mint a gy = szláv gdi; ty = francia, olasz ti; ly — francia Ili, közel az olasz gli, szláv Ij; ny = francia, olasz gn, szláv ni; cs = olasz ei, lengyel ez, spanyol, angol eh; zs — francia j, lengyel rz, — hanem valamennyi hangzó leírása, kezdve az a-nál egészen a z-ig. Ilyen adottságok mellett elkerülhetetlen az ingadozás a helyesírásban. Természetes, hogy ez az ingadozás, bármily érthető is, az iskolában nagy nehézséget okoz a tanításnál. Ha csak egy helyesírási módja volna minden szónak, amint a franciák mondják: forme petrifique, amire minden nemzet törekszik, akkor is elég munkát adna az oktatónak a helyesírás tanítása, de amikor több: két, három, négy írásmód is megengedhető — sajnos, nálunk még sok szóban (elől-elüljáró, feliil-föliil, felett-fölött, megett-mögött, szeg-szög, sőt ról-rul, ból-bul, stól-stöl, stól-stül, foldoz-foltoz, fódoz-fótoz, tehát négyféle alak; csónakesolnak, marok-marék, karaj-karéj stb.) —, akkor csakugyan érdemes elmélkedni a tárgyról. A franciák nagytekintélyű akadémiája már hosszú századok óta szabályozólag hat helyesírási tekintetben is, a francia szavak petrifikációja a célja — ami egyúttal veszedelmet is jelent a nyelv folytonos fejlődésére nézve —, de az abszolút szabályok megállapításával mégis elérte, néhány kettős írásmódtól eltekintve, az egyöntetűség lehető tökélyét. Ez a tökély természetesen csak holt nyelvekben teljes: a latinban, görögben és így tovább, de élő nyelvben ez lehetetlen, a francia nyelv szerencséjére még az irodalmi tekintetben mindenható francia akadémiának is. Az élet kényszerítette ki az ú. n. toleranceokat, en-
