Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 4. szám - Péter Zoltán: Túlterhelés és középiskolai reform
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 121 kihagyni mindazt, ami a jövő nemzedék lelki kára nélkül elhagyható és így biztosítani a megmaradó tananyag alapos elvégzését. Az iskola munkájának alaposságát pedig nem lehet egyszerűen a tananyag megrostálásával elérni. Az alapos tanítás módszeres elmélyedést igényel. Sokat tárgyaltak, Írtak az utóbbi években a túlterhelésről és ezekből a vitákból ki kell emelni azt a gondolatot, hogy a túlterhelést nem csupán a tananyag nagy terjedelme okozza, hanem sok minden járul hozzá. A túlterhelést nem lehet csak az anyag megnyirbálásával megszüntetni. Alig van olyan tantárgy, amelynek nehézségeit ne csökkenthetnők módszeres tanítással. Helyes módszerrel sokat könnyíthetünk a tanuló munkáján, mert elsősorban megnyerjük az érdeklődését, mig helytelen módszerrel vagy éppen módszertelen tanítással elvesszük kedvét a tanulástól, agyongyötörjük. A középiskolai reform nem fogja megoldani a túlterhelés problémáját, ha csak a tananyag reformja lesz, mert nem lehet annyit elhagyni az anyagból, hogy a megmaradó rész módszertelen tanítása mellett ne éppen olyan messze maradnánk célunktól, mint előbb voltunk. Igazi pedagógiai reform csak is a tanítási anyag és módszer együttes reformja lehet. A középiskola jövőjének kérdése nem is annyira a tananyag kérdése, mint inkább a módszer kérdése. A módszer tengelye pedig a tanuló, az életre vonatkoztatás, a diák belső érdeklődésének felkeltése, hajlamának, kedvének megnyerése. Nem annyira azon fordul meg a dolog, hogy mit tanítok, mint inkább azon, hogyan. Mert a hogyanban benne van az is, hogy mit emelek ki a törvényszabta keretben, mit tartok értékesnek diákjaim számára, az ő jövő életük számára és mi az, amit elhanyagolhatok az ő káruk nélkül. így a helyes módszer korrigáló hatással van a tantervre is és szempontokat ad az új tanterv megállapításához is. Csak a módszeres tanítás elvére támaszkodva merül fel az a legfontosabb tanterv-megállapító elv, hogy: mi az, ami erőszakoltság nélkül kapcsolatba hozhat a növendékek érdeklődési körével és mi az, ami érdekelhette az előttünk járt emberöltőket, de ma már holt anyag, ma már ösztönző, nevelő hatása nincs. Ebből a szempontból nézve a latin nyelv tanítását, könnyű megállapítani, hogy mennyi minden válik feleslegessé, mennyi minden nem tanítható, mennyi mindennel nem lehet ma már eredményt elérni és másfelől hogy a római világ, Róma sorsának, életének megismerésében mennyi alkalom kínálkozik a mai nemzedék életre-nevelésére. Ezeket a gazdag alkalmakat nem szabad kiaknázatlanul hagyni. Felesleges és meddő erőfeszítés egy holt nyelv kedvéért a világ talán leglogikusabb nyelvtani rendszerével gyötörni a tanulókat olyan életkorban, amikor még az elvont gondolkodásra fejletlen a lelke és kár ezért elhanyagolni saját anyanyelve és nemzeti műveltsége behatóbb ismertetését, kár háttérbe szorítani az élő idegen nyelv tanítását és mostohagyermekként bánni az élettel szoros kapcsolatban álló reális szakokkal. Hiába minden belénk oltott rokonszenv és sajnálkozás, le kell mondani a latin nyelv tanításában a túlságos és ma már elérhetetlen nyelvi követelményekről és talán meg kell szűkíteni a tárgyi, művelődéstörténeti követelményeket
