Protestáns Tanügyi Szemle, 1929

1929 / 10. szám - Dr. Szigethy Lajos: Elnöki megnyitó

383

ártézi kút fúrásakor, csak igen kis területen hatolunk le, talán ezerméternyi mélységbe, de bizonyos tekintetben felvilágosodik előttünk az egész földgömb belsejének mélységes éjszakája.

„Érdekes a szaktudományunk, — így szól a kritikus kartársunk — de milyen unalmassá válik még az a legérdekesebb rész is: a francia forradalom története, ha már harmincötödször tanítjuk."

Ez az ellenvetés sem állja meg a helyét. A szép annál szebb, minél többször látjuk. És azután a mai leckém régi ugyan, de én vagyok más, aki most tanítom, félszázad tapasztalatai útján megérlelt világnézettel.

Via már például nem találom puszta kuriózumnak Rousseau nevelési elvét, hogy minden előkelő úr is tanuljon valami hasznos mesterséget. A világháború vérbe és nyomorúságba fulladó estéje felé hány tanárnak lett volna alapos oka felsóhajtanía : „Görögországi tanulmányút helyett miért nem mentem inkább cipőtalpaló-póttanfolyamra!“

És az assignátok árfolyamzuhanását mennyivel máskép látom ma, mikor már átéltük a milliókban és milliárdokban beszélő, koldusnál is koldusabb emberek és nemzetek sanyarú sorsát!

És ha leckénk régi, újak azok a gyermekek, akiknek tanítjuk.

Egy nagyon kedves nagybátyánkkal utaztunk az Alpokban. Eljutottunk Gasteinba, ahol ő már tizenöt nyarat töltött, mi pedig akkor láttuk ezt először. Hogyan felvillanyozódott a jó öregúr, mikor a paradicsomi táj új és új szépségeire figyelmeztetett bennünket.

Nekünk ismerős vidék arcáról vonjuk el a fátylat, minket bámuló gyönyörrel hallgató ifjak előtt. Bizony édes a mi jutalmunk.

De érdekesnek kell találnunk a középiskolában tanított többi tárgyat is. Sőt jó volna, ha valamennyi tágyat tudnánk, legalább olyan mértékben, mint egy jórendű diák ott az érettségi zöldasztalnál, akinek bizony joga volna így szólania : „Tulajdonképpen én tudok legtöbbet ebben a tisztelt társaságban és ha én kérdezhetnék, mindegyik bizottsági tag urat megbuktathatnám legalább egy tárgyból — elkezdve a főtisztelendő és méltóságos elnök úrtól, le addig a kis helyettes tanárig, aki az asztal végén a jegyzőkönyvet körmöli!“

Az eszményi tanárnak polihisztornak kellene lennie, amilyen Brassai bácsi volt, akire százesztendős korában azt mondták a kolozsvári hölgyek, hogy mindent tud, amit ember tudhat és azonkívül még jó sokat. Olyannak kellene lennie, mint a szótáríró Páriz-Pápai Ferenc volt, a nagyenyedi professor, akiről azt írta legnagyobb tanítványa: Bőd Péter: „Volt ez jó deák, görög, német, francia, híres poéta, jó filozófus, historikus, teológus, az orvoslás mesterségében merő Esku- lapíus.'1 És a „lutheránus Páriz-Pápai Ferenc“, a mi pozsonyi Bél Mátyásunk, aki tudott annyit és írt annyit, mint egy egész tudóstársaság. A soproni Hajnóczy Dániel, akit a „lutheránus Bőd Péter“, a mi Vallaszky Pálunk olyan melegen megdicsért.

Későbbi időkben az eperjesi Vandrák András, a filozófus, a klasszikusok alapos ismerője, maga is klasszikus lélek, aki egyúttal a fizikai és mathematikai tudományokban is jeleskedett. Nagy tanítványától, tiszteletbeli elnökünktől hallottam, hogy esténként felvitte nagyobb diákjait a Táborhegyre és feltárta ámuló lelkűk előtt a magasságos csillagvilág titkait.