Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 10. szám - Dr. Szigethy Lajos: Elnöki megnyitó
382 Ha okos: gyönyörködve nézzük, mint a keletégalján felmosolygó rózsás hajnalt. Talán azt jelenti be, hogy a napkirály indulóban van diadalútjára az azurtiszta égen. Örömmel nézünk a jövendőbe, hogy ez az isteni gyermek minket is besegít majd a halhatatlanságba. Hiszen mi is tanítottuk röpülni. És ha a gyermek együgyűnek látszik, mennyi örömöt szerez naiv feleleteivel, amik azonban sokszor elrejtett logikai sorozat utolsó láncszemei és amikből talán életbölcseség csillog elő. Mert a gyermekiélek malma mindig őröl. De nem mindig azt, amit kellene és nem mindig úgy, ahogyan kellene. Milyen örömmel jegyeztem fel négy évtizedes tanári pályámon, dátummal és névvel hitelesítve azt a többszáz úgynevezett diákbölcse- séget. Ezeket olvasgatva szinte megfiatalodom, amint a múlt ködéből rámmosolyog azoknak üde arca, akik egykor naívságukban olyan kedves percekkel tarkították az iskolai óra egyszínű vásznát. Engedjék meg, hogy e komoly gyűlésen egy-két ilyen bölcsbolondságot bokrétába kössek: nem a tréfálkozás kedvéért, hanem a bennük rejlő mélyebb logika feltűntetésére. A kis elemi iskolás fiú milyen tömören foglalta össze az első testvérgyilkosság és az özönvíz történetét: „Kain megölte Ábelt és az Isten leöntötte egy bődön vízzel." Özönt sohse látott, de vizesbödönt igen, amivel leöntütték konyhában a pákosztos macskát. A pozsonyi kis diák Lót történetét milyen helyi színezettel mondta el: „A somorjaiak rossz emberek voltak. Ezért Lót Pozsonyba költözött át. Felesége visszanézett és sóbánya lett belőle'“ Nem tudta a fiú Kis Ázsia tartományait. „Hát... Pontes" ... „És Pilátus!“ kiáltotta felvillanó szemmel. Mit tud egy tizenöt éves ártatlan kisleány a dorbézolásról. De turbékoló galambot már látott, sőt ennek a szónak képies értelmét is kezdi talán sejteni. Ezért egészen logikus volt a felelete: „Kun Lászlóra megharagudtak a magyarok, mert mindig a kunokkal turbékolt." Szó volt a világháború vége felé arról, hogy Hannibál hadi elefántokkal jött át az Álpokon. „Tanár úr, kérem, hát azok nem voltak igazi elefántok?“ Természetes volt a naivnak látszó kérdés. Hiszen akkortájban mennyi mindenfajta hamisított „hadi"-nak nevezett cikk volt forgalomban. Hadi cukor, vagyis Sacharin, hadi kávé, vagyis pörkölt honi bab és hadi pecsenye, vagyis margarinban kisütött kukorica- kenyér szelet. „Jól van ! — mondhatná erre valamelyik örökösen kritizáló fiatal kollégánk — ... azt elismerem, hogy a diákvilág érdekes, de mennyire unalmas az, amit tanítunk, az a száraz tudomány!“ Erre a megjegyzésre talán nem is kell felelnünk. Szaktárgyunk iránt való érdeklődésünk alapfeltétele tanításunk sikerességének és életboldogságunknak. Bizony érdekes nekünk a szaktárgyunk, ha részletekbe bele nem fulladunk, hanem filozófiai világnézetünk magaslatáról szemléljük. De még érdekesebb akkor, ha egy-egy részletébe kutató lélekkel belemélyedünk, mert így látunk bele titkos szépségeibe. Mint ahogyan az
